A gyereknevelés árnyoldalai

Ági és Mariann bejegyzéseit olvastam a gyerekekről és a gyereknevelésről és az azzal járó gondokról, örömökről. Bennem is már sok dolog megfogalmazódott ezekből, de egy harmadik verzió lenne az én kínom és örömöm, amit a fiúk adnak.
Nálam ott kezdődik a történet, hogy mi még messze nem akartunk gyereket, Matyi szó szerint belecsöppent az életünkbe. Alig 5 hónapja jártunk együtt Viktorral. Volt is idegeskedés, sírás, sok-sok félelem, hogy most mi lesz. Persze elvetetni nem akartam és Viktor sem kérte volna soha tőlem. Kicsit szorongva, de boldogan éltem meg a terhességem Matyival. Volt egy extrém szűkszavú orvosom, így nem paráztam semmin. Az első sokk után a szüleim is örültek, de amit az elején kaptam a mamától, azt asszem sosem fogom elfelejteni. Valahol adott ez egy lökést, hogy ne panaszkodjak se a gyerekre, se Viktorra soha. Ma már néha panaszkodom, de asszem a gáz mértéket nem értem még el. Naszóval Matyi jött és tarolt mindent. Igen, soha többé nem voltunk egyedül. És asszem soha nem is voltunk. Mindössze egy nászút jutott kettőnknek a közös kettesben emlékekből, meg egy nyár, ami alatt őrülten szerelmesek voltunk, és egy ősz amiben még mindig lángoltunk és kézenfogva jártunk és csókolóztunk a Tescotól kezdve a Tisza partig mindenhol. De nincsenek emlékek, utazásokról, színházbajárásokról, szülőknél eltöltött hétvégékről, túrázásokról, gyerekre-vágyásról. Nekünk mindez kimaradt, úgyhogy asszem tisztában sem vagyunk azzal, hogy Matyi mit "vett el" tőlünk. Csak érzem, hogy nem normális, hogy 7 éve nem voltunk kettesben sehol.
Itt jön az az érzés, amit más mindig mond, de én sosem érzem. Nekem nem hiányoznak a gyerekeim. MINDIG itt vannak. Nincs meg a lehetőség, hogy átvigyem egy délutánra valahova őket, amíg szépen kitakarítok a magam módján. Nincs meg a lehetőség, hogy valaki megfőz ránk és mi csak mint a sáskahad ellepjük őket. Nekem nem mondja senki, hogy eredj, fagyizz egyet az uraddal, rátok fér a dolog. Én mindig csak várok és ha véletlenül összejön egy közös program valakivel, akkor nem érzem, hogy hiányoznak a fickók. 2007-ben két hétvégi esküvőn voltunk. Mindenki kérdezte, hogy na, nem hiányoznak? Hát nem hiányoznak. Végre magamban lehetnék. Öröm az ürömben, hogy megint terhes voltam, így az első esküvőn sokat küzdöttem a hányással, amiatt feküdtem le túl korán, a másikon meg egyszerűen túl meleg volt, nekem meg túl nagy a hasam, így azért feküdtem le túl korán. Szóval azt vettem észre, hogy a túléléshez az kell, hogy várjak valamire. Valamire, amiről úgy érzem, hogy vízválasztó. Mindig csak kicsi célt tűzök ki magam elé és már rég nem ábrándozom olyasmiről, hogy Viktorral ketten vagyunk bárhol. Most az új cél az ajkai kiruccanás. Egyébként általában minden ilyen vágytól többet várnék, de már ezt is megszoktam. Ha megyek Ajkára, ott sem gombolják le rólam tartósan a fiúkat. Néha nem jutok el fodrászhoz, csak kutyafuttában vásárolok. Imádtam régen vásárolni magamnak ruhákat. Szinte vadásztam a boltokban. Erről is leszoktam, hisz szinte mindig legalább 1 gyerek velem van. Leveszek valamit a fogasról, felpróbálom és ha nem szar, akkor megveszem, mert célirányosan vásárolok. Most cseréltem le a 7 éves farmerom, mielőtt végleg leszakad rólam...
Aztán itt a hobbim, ami azért lett szerves része az életemnek, hogy legyen mit várni, mit élvezni, ami csak nekem szól. Várom az estét, mikor a kezembe vehetem a tűmet és csak jár az agyam mindenfélén. Közben számolom az x-eket és valahogy minden a helyére kerül bennem. Most már Matyim is hímez, de ő még nincs ezen a "szinten":)
Nekem nagy fájdalom, hogy nincs lányom. Ezt csak az értheti, aki így járt, mint én. Nem cserélném el a fiaim, de mivel nincs lányom, valami mindig hiányzik. Utálom, ha valaki az anyósára panaszkodik, mert én anyós leszek majd és látom magamon is, hogy a saját szüleimhez ezerszer szívesebben megyek, mint a párom apukájához. Pedig már kibékültünk asszem egymással apósommal. Nem mondom, hogy összecsiszolódtunk, de toleráljuk egymást. Engem majd az összes menyem csak tolerálni fog és fogcsikorgatva várja majd, hogy végre hazamenjen. Csak másodiknak leszek hívva, mikor szülnek, mindig az anyjuk tanácsát fogják kikérni, mindig furcsának látják majd a kezemben a gyereküket és a fiaim majd az ő véleményükre fognak hallgatni. Én majd csak a háttérben asszisztálhatok és örüljek annak, ami jut. Remélem Viktorral még akkor is nagyon fogjuk egymást szeretni. Mert velem nem fog a lányom vásárolni járni, nem fog senki moziba jönni velem és csajosan beülni kávézni. Nem fogja senki azt mondani, hogy még szép vagy mami, csak azt, hogy: Ez nem áll jól anyám, vagy a korodhoz képest jól tartod magad.
Én ennyit látok a mama-bátyám-sógornőm kapcsolatából.
Szóval valahol biztos ezért vagyok frusztrált a kisvonatok, az autópályák, a kockavárak között. Egy ideig szívesen játszom és elég nagy energiabedobással. Aztán várnám, hgy a srácok egyedül játszanak tovább. De nem. Általában vergődés és anyakínzás a dolog vége. Úgy látom, hogy leginkább csak a tv kötné le őket és főleg Matyit a számítógépezés. Ezt viszont kegyetlenül korlátozom. Én szeretek kimenni a játszótérre velük. Ott csak elüldögélek, vagy elálldigálok, vagy megépítem a százezredik homoksütit, vagy hajtom a hintát, de legalább kinn vagyunk és nem a lakásban vergődünk és alkalomadtán még az anyukákkal is beszélgetek. És mindig örömmel hallom,hogy más is kel úgy, hogy reggeltől számolja az órákat, hogy mikor lesznek már ágyban.
Ha nagyon rossz passzban vagyok, akkor direkt szemét vagyok. Viktor szerint van bennem egy adag szadista hajlam. Bevallom, tényleg van. De ha neki szar napja van, akkor is elmegy dolgozni, max rosszkedvűen dolgozik, de ezer más inger is éri. Ha nekem rossz napom van? A fiúk secperc alatt megérzik és aznap extrém polip mindegyik. Lógnak rajtam és úgy érzem, hogy az egész szar hangulat csak jobban ellep: ilyenkor miért nem tudnak elhúzni a fenébe? Naná, hogy a nap végére idegbeteg vagyok és már olyanért is kiabálok, amit jobb napokon észre sem veszek. Ilyenkor Matyi már a küszöb alatt mászik, Miki folyton arra panaszkodik, hogy fáradt és aludni szeretne, Karesz meg bőg. Este utálom magam az egész napért és megfogadom, hogy soha többet ilyet, de tudom, hogy úgyis jön egy másik ilyen nap, aminek a végén majd utálom magam.
Nade miben vagyok szemét? Hát képes vagyok hülye hangon olvasni a mesét, mert tudom, hogy az Matyit idegesíti. Mikitől direkt puszit kérek, mert akkor elmenekül előlem. Karcsit meg nézem, ahogy bőg. Csak ilyen apróságok, de tudom, hogy ezektől ők is szenvednek egy kicsit...
Néha elvárnám, hogy játsszanak együtt hosszasabban, de minden játék árulkodásba, verekedésbe vagy vergődésbe fullad. Sokszor már nem avatkozom közbe, oldják meg. És jön még egy adag autózás, kisvonatozás, várépítés Karesszel. Ez van, ebből próbálja az ember kihozni a maxot.
Néha már az is öröm, ha egyszerűen csönd van. Ha nagyon uncsi az életem, most pl a kezem miatt alig hímzek, minden nap ugyanolyan, csak a házimunka vár rám, akkor mozizok. Azt lehet még vonatozás közben is. Elképzelek valami sztorit, amiben én vagyok a főszereplő, érdekes emberekkel találkozom, valami sikeres pályát futok be és sok-sok gyerekem van. Ez valahogy minden álmomnak szerves része. Szeretem a gyerekeim, de szerethetném őket jobban. Többet megtehetnék értük. Többre megtaníthatnám őket. De nem teszem, mert ha többet foglalkozom velük, még többet akarnak. Ha egy délután Catanozok Matyival, amíg a kicsi alszanak, akkor másnap előre bekészíti az újabb játékot, pedig nekem is ez a szabadidőm, amí ők alszanak. Lesi, hogy mikor kezdünk játszani és nekem aznap pl. nincs kedvem. És sajnálom, mikor egyedül társasozik, de akkor sincs kedvem.
Én is elégedetlen vagyok az alakommal. Oké, vékony vagyok, de utálom a hasam, a combom. Még a fiiúk előtt rendszeresen tornáztam egy szalonban. Ma egyedül próbálkozom Rubint Réka dvd-vel itthon, néha este fél tízkor, mert akkor van rá időm. Most járok úszni, de utálom, hogy ez is csak úgy mehet, hogy Viktor emiatt eljön a melóhelyéről és ezt nem felejti el időről-időre az eszembe vésni. Régen akkor mentem tornázni, amikor akartam. Most minden programom mástól függ. Tudom, hogy egy kicsi élvezet nekem azt jelenti, hogy a másik áldozatot vállal ezért. Engem ez zavar a legjobban és az, hogy a gyerekeken kívül nem tudok másról beszámolni. És utálom, hogy megtanultam lemondani a vágyaimról. Már nem küzdök, hanem beletörődök. Néha rámjön egyvásárlási roham, amikor mindent összevásárolok értelmetlenül, sok-sok pénzért. Ilyenkor hálát adok, hogy Viktor jól keres és nem dob ki a gönceimmel a francba. Mostanában hímzésbe ölöm a pénzünket.
De én még szeretnék sokszor gyereket. Már kicsi koromban sem orvos vagy tanár akartam lenni, hanem anya. És asszem nem véletlenül jártam az egyetem mellett egy évet tanító- és óvónőképzőbe. Szeretem a srácaim, utálom a srácaim, de kellenek.