Gyerkőceim életkora

2008. június 4., szerda

A gyereknevelés örömei

Az árnyoldal mellett ott vannak az örömök is. Sokszor próbálom az eszembe vésni, hogy a rossz napokon is emlékezzem rájuk.
Az első és legfontosabb az, hogy érzem, hogy vállvetve csináljuk Viktorral, egyeznek a nevelési elveink és nem vitázunk soha a gyerekek előtt. Sőt, már nem is beszélünk róluk előttük, mert Matyi hatalmas radar-fülekkel rendelkezik:) Érzem, hogy szeretnek minket, Viktort kicsit jobban, de én is mindig apuhoz húztam, hisz ő ritkán volt itthon, hogy lerendezzen minket. Karcsi ragaszkodása hozzám meg ugye értelemszerű. Még az ősbizalomra épül a kapcsolatunk;)
Imádom, hogy szeretnek énekelni, hogy szépen színeznek és rajzolnak a nagyok. Örülök, hogy nincsenek ölős játékait, hogy szántszándékkal nem bántják egymást. Amolyan fiús verekedések persze vannak.
Szeretem, mikor az ölembe ülnek és puszit kapok. Szeretem őket megszorongatni és csikiharcot játszani. Szeretem, mikor leülök játszani és csak adogatom a sineket vagy a kirakót és Miki rakja szorgalmasan és egyedül akarja csinálni. Szeretem, mikor látom,hogy ilyenkor az én korábbi ötleteim építi bele a játékba.
Örülök, mikor Matyit elmélyülten látom játszani. Mikor egyértelműen élvezi a játékot. Valószínűleg nagy könyvmoly lesz, de én is ilyen voltam és az Uram is ilyen volt.
Karcsinak még minden rezdülését lesem. Határtalanul boldog voltam, mikor megfordult, mikor először rámmosolygott.
Szeretem, mikor repetát kérnek ebédnél.
Örülök, mikor látom a Matyit haverkodni a játszótéren, aztán meg látom, hogy az új haverok között ő a vezető és mindenki örömmel megy utána.
Szeretem, hogy Miki gyorsan megtanult bringázni. Örülök annak is, hogy egyre szebben beszél.

A legnagyobb elismerés, mikor mástól hallom, hogy jól csináljuk. Anyám ebben sokszor megerősít. Legutóbb az óvónéni mondta, hogy érezni a gyerekeinken, hogy kiegyensúlyozott, normális család van a háttérben, ahol sokat foglalkoznak velünk. Nekem igazából annak a frusztráltságát kéne levetkőznöm, hogy nem kötelező minden szabadidőmet a fiaimra fordítani. De nem megy. Mindig úgy érzem, hogy mulasztok, ha a magam örömére hajtok és nem az övékre. És néha félek, hogy nem értékelem őket annyira, mint kéne. Leginkább Matyival vagyok így.

És sok örömet adnak a fiúk. Nem mondom, hogy egy mosoly felér egy Viktorral kettesben töltött hétvégével, de még nem volt soha a fejem fölött, hogy egyikük olyan beteg, hogy akár el is veszthetném. Ha ez történne, biztos sok dolgot átértékelnék, és egy ölelésnek vagy akár mosolynak is nagyobb lenne az értéke.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése