Gyerkőceim életkora
Lilypie Kids Birthday tickers
Lilypie Kids Birthday tickers
Lilypie Kids Birthday tickers
Lilypie Kids Birthday tickers
Lilypie Fifth Birthday tickers

2010. szeptember 26., vasárnap

Magázódás, tegeződés

Tegnap este miséről hazafele jövet Matyival beugrottunk a kisboltba tejet venni. Vasárnap Mariannék jártak nálunk és gofrinak elsütögettem a tejet, na jó, puding is lett belőle. Most épp reggelizek, gofrit, szóval rengeteg lett, nameg a bőséges ebéd után nem is fogyott olyan mennyiség, mint azt gondoltam. Tehát ma reggelre tej már nem igazán lett volna, ha nem ugrunk be a kisboltba. Este Évi volt benn a boltban. Mivel minden nap ott vásárolunk, így már név szerint ismerjük az összes boltost. Én eleinte magázódtam mindenkivel, aztán miután nap mint nap találkozunk, szép lassan mindenki mondta, hogy tegeződjünk. Mára csak egy csajszival magázódom, mert ő még egészen új. Egyszer hallottam is, mikor megjegyezte, hogy megérkezett a "sereg". Na ez engem és a négy srácomat jelentette. Nem volt ebben a megjegyzésben semmi él vagy rosszindulat, de azért annyira nem örültem a megnevezésnek. Az persze meg magától értetődő, hogy amíg én benn vásárolok a boltban, addig valamelyik srácom kinn marad vigyázni Marikára és közben egy-egy botlos csajszi mindig kiszivárog a kiscsajt ringatni, nevettetni.
Szóval tegnap este valahogy nekem olyan furának tűnt, hogy míg én mondom, hogy szia, Matyi is azt mondja Évinek, hogy szia! Mi az ilyen korú nőket (bőven 50 körüli) anno magáztuk kivétel nélkül. Illetve hát csókolomoztunk. És elgondolkodtam azon, hogy hol kéne a srácaimnak meghúzni a vonalat, hol kéne magázódniuk már, hol engedhetnek meg maguknak egy sziát. Ott már nem mondhatom, hogy tessék csókolomot köszönni, ahol már évek óta tegeződnek. Tehát a kisboltban már nem fognak sosem csókolomot köszönni.
Emlékszem, hogy mikor Matyi iskolás lett, még tegezte a tanító néniket (Biztos nem volt nálunk sem automatikus a sziáról a csókolomra váltás ovi és suli között, de már nem emlékszem rá.) Aztán a kis elsősök szépen lassan megtanulták, hogy a tanárokat kivétel nélkül mind magázni kell. Zsuzsa néni még beszélgetés közben is szinte azonnal megkövetelte, hogy magázzák, és ő is magázta őket, vagyis úgy hívta a gyerekeket a táblához, hogy:
-Matyi, legyen szíves jöjjön ki és oldja meg a feladatot a táblán!
Sokaknak ez fura volt, pedig állati jó ötlet volt arra, hogy az oviban megszokott tegeződésről a gyerek leszokjon.
Nekünk szinte minden rokonunkat tegezik a gyerekeim. Még az én nagynénéimet és nagybátyáimat is, akiket pedig én magázok.
Matyi egyébként a házban lakóknak már egyre többször köszön jónapottal vagy csókolommal, a kicsik még hangosan sziáznak, vagy leutánozzák azt, hogy én mit köszönök.
És miközben én mondom, hogy ne sziát mondj neki, hiszen még csak nem is ismerjük, vagy már nem olyan fiatal, közben állatira zavar, hogy az ismerős anyuka a kisfiának azt mondja, hogy:
- Nézd csak, itt jönnek Dóri néniék!
Ilyenkor rém öregnek érzem magam:-DD Ráadásul tök hülyén hangzik a Dóri néni, na nem mintha a Dóra néniért jobban odalennék.

Én magázódós vagyok. Soha egy eladót sem tegezek le, legyen az akár 18 éves vagy 60 feletti. Az oviban idén először mondta Margit néni, hogy miután már laza 6 éve odajárok (és még kb 6 további évet oda fogok járni napi rendszerességgel), tegyem már meg azt, hogy tegeződünk. Hallottam, hogy sok anyukával tegeződnek az óvónénik, de nekem sokkal könnyebb a magázódás. Nincs ebben semmi távolságtartás, lehetünk attól még tök jó viszonyban, de nekem ez így könnyebb. Amióta tegeződünk, sokkal döcögősebb a beszélgetés is.
A munkahelyemen is sokáig magázódtam. Mint kiderült állati sokan röhögtek emiatt rajtam. Aztán mint kiderült a kórházban az emberek automatice tegezik egymást. A gazdasági rész dolgozóit én is tegezni kezdtem, de csak a nőket. A férfiakat nem bírtam tegezni, csak kettő pasival tegeződtem össze, az egyikkel egy pezsgő mellett, a másik meg csak símán rámszólt, hogy Dórikám olyan kis fiatal vagy, ugye nem várod el, hogy itt magázódjak veled;) Na, így már simán ment a tegeződés velük:-DD
Más is magázza a rokonait? Fura, de az apukám testvéreit mind magáztam (mára párral tegeződöm), az anyukám testvéreit mind tegeztem. Nekem egyébként totál zavaró volt kiskoromban, mikor én magáztam apu testvéreit és unokatestvéreit, azok gyerekei meg leferizték és lemarizták az én szüleim.
A legjobban egyébként akkor szenvedtem, mikor a suliban az első szülőin mondták a tanító nénik, hogy az anyukákkal tegeződni szeretnének, apukákkal természetesen magázódni. Én úgy de úgy szerettem volna magázódni. Tök hülyén érzem magam, hogy úgy köszönök, hogy szia Enikő néni:-DD A mai napig, ha nem figyelek oda, magázódom. Az új napközis tanító nénivel meg pláne nem tudom hogy legyen. Ő már nem egy fiatal darab, szóval simán menne a magázódás csont nélkül. De ő is kérte a tegeződést és ráadásul egyre jobban összebarátkozunk, mára sikeresen megbeszéltük, hogy mivel egy házban lakunk szerdai napon ő hozza haza nekem Matyit a suliból, hogy ne kelljen kétszer mennem a srácokért, először az oviba, aztán meg a suliba. Úgyhogy vegyesen tegeződünk és magázódunk mindketten:-DD

Na túltárgyaltam a dolgot:-DDD

2010. szeptember 21., kedd

Marikáról pár gondolat



Na sikerült ehhez a bejegyzéshez is egy kis időt lopnom. Már nagyon időszerű volt, hiszen régen írtam bármit a kiscsajunkról. Marikám múlt héten volt 4 hónapos. 61 centinek és 5880 grammnak mérte a tanácsadáson a védőnő. Már 68-as ruhácskákat hord, az utolsó 62-eket már épp csak rá tudom húzni. Viszont az oviban jelezte Abigél anyukája, hogy van egy zsáknyi kislány ruhájuk, amit odaadnának nekünk, ha nem gáz, hogy használt. Hát én örültem, mint majom a farkának, márcsak össze kéne hozni a találkozót, hogy átvegyük a zsákot:-DD Majd valami jó kis ajándékot ezért kéne cserébe adni, hogy egy ilyen komoly gondot levettek a vállunkról.

Marikáról még olyan sokat nem tudok mesélni, hiszen a lényeg még mindig annyi, hogy "van" nekünk és ez olyan jó. Nagyon szeretem, ő meg láthatóan nagyon szereti, ha szeretgetem. Most már Karcsi ölelgetését is megszokta (ő inkább présel, mint ölel), mindenen nevet, mosolyog, hangosan kacag. Ha csak valaki ránéz, azonnal huncut vigyorra húzza a száját. Hihetetlenül szép mandulavágású szemei vannak, bár még mindig nem alakult ki, hogy milyen lesz a végleges színe, valahol szürke és barna között játszik.
Mozgásában eddig egész ügyes, de még nem forog. Mindössze kétszer fordult át hasáról a hátára, szerintem tök véletlenül volt. Nagyon szépen és végtelenül hosszan tudja tartani a kis buksiját. Szeret hason lenni, így is szeret inkább aludni. Ha háton altatom, mindig csak rövideket, felszineseket alszik.

Továbbra is élénk, keveset alvó baba. Délelőtt ha itthon vagyunk, akkor max fél órát alszik, délután akár két órát is képes egyben nyomni, de csak úgy, hogy melléfekszem Karesz ágyán (ott altatom délutánonként) és ha megébred, akkor visszadugom a cumit a szájába és kicsit simizem a homlokát. Este úgy fél nyolc körül szoktam fektetni, este 11-kor még van egy félig álomszopi, aztán hajnalban kelt fel és legközelebb már csak akkor jelentkezik, mikor a többiek átvonulnak a nappaliba. Ha kimegyünk a babakocsival, nagyon hamar elalszik és irtó jókat tud csicsikálni.
Szeret a játszójában lenni, még kicsit kószán nyúlajátékokért, de ha valamit elmar, azonnal tömi a szájába, rakja át a másik kezébe. Irtó sokat játszik a cumijával, kiveszi a szájából, átteszi a másik kezébe, forgatja, visszarakja a szájába. Persze egy csomószor elejti, ettől meg tök ideg lesz.

Még mindig képes vagyok akár éjszaka is csak úgy nézegetni, hallgatni ahogy szuszog. Nagyon örülök annak, hogy ő megszületett.

2010. szeptember 20., hétfő

Elmaradt keresztelő

Filóztam rajta eleget, hogy írjak-e erről bármit vagy inkább hallgassak? Ha írok, akkor írjak-e véleményt is, vagy csak a száraz tényeket? Lehetek-e kendőzetlenül őszinte a saját blogomon, avagy sem? Véleményem és tapasztalatom szerint az őszinteség sokszor egyáltalán nem kifizetődő. Ma már gyakran azt nézem, hogy mit akar hallani a velem szemben álló, nem azt, hogy én mit gondolok az adott helyzetről, dologról. Ha véleményt mondtam, ami esetleg nem volt kellemes a másik fél számára, neadjisten teljesen őszinte voltam, kivétel nélkül szinte mindig csak sértődöttség volt a válasz. Aztán esetleg utána idővel enyhülés és nagy ritkán még az igazad volt mondat is elhangzik. Na nem azt mondom, hogy minden helyzetben igazam van, ha tévedek tudok bocsánatot kérni, ami nagyjából ugyanolyan idegbeteg hangulatú helyzetet eredményez, mint az őszinteséggel együtt járó "megbántás". És csak remélem, hogy velem is szoktak őszintén beszélni mások, nagyjából tudom, hgy ki az, akire számíthatok... Nade nem erről akartam írni, elkalandoztam.

Szeptember 19-ére tűztük ki Marika keresztelésének időpontját. Mindenkivel leegyeztettük ezt a hétvégét, többeket meghívtunk, a szülőket mindkét részről, a testvéreket mindkét részről valamint Viktor és én is meghívtuk plusszba a saját keresztszülőnket. Mindkettőnknek már csak a keresztanyja él, így aztán Hugival és Zsókával bővült a végleges létszám.Marika keresztszülőinek a bátyámat és feleségét, Orsit kértük fel. Balázs már keresztszülője Matyi fiunknak, de Orsi akkor még nem volt a bátyám felesége, így anno Klári lett Matykó keresztmamája.

Készültünk a keresztelőre, tettben és lélekben egyaránt. Még az sem tántorított el, hogy Marika csütörtök estére jól betaknyosodott, pénteken még láza is volt. Biztos voltam benne, hogy ügyesen kikúrálom a takonykórból és minden simán zajlik majd vasárnap. Szívtam az orrát, fújtam neki Stérimar babyt, cseppentettem Nasivint, szoptattam gyakrabban és kisebbeket. Közben megrendeltem a tortát, bevásároltunk mindent a hajtoványhoz, hogy ha a vendégek a keresztelői ebéd után feljönnek, akkor tudjam mivel kínálni őket.
Aztán jött szombaton a telefon bátyámtól, hogy Dávid fiúk (kisebbik) kórházban van. Őszintén szólva már akkor éreztem, hogy ebből a keresztelőből nem lesz semmi, amikor a tesóm mondta, hogy van egy kis gond. Aztán jöttek-mentek a telefonok, az sms-ek. Én bevallom a végére lelkileg nagyon elfáradtam és jól kibőgtem magam Viktor vállán. Az ünnepi ebédet a vendéglőben lemondtuk, a plébánián is járt Viktor, hogy stornózza a keresztelőt. A tortát hazahoztuk, ettünk belőle egy-egy szeletet, a többit pedig az uram ma bevitte a melóhelyre, hogy a haverok felfalják. Ilyen volt a dobos torta. A feliratból egy d betű hiányzik, mert én Keresztelődre feliratot kértem. Na mindegy:Véleményem szerint lett volna pár megoldás arra, hogy ezt a keresztelőt megtarthassuk, de hát ez csak az én véleményem. Őszintén szólva én már arra sem nagyon tudok gombot varrni, hogy hogy lehetséges az, hogy én a négy gyerekemmel a szüléseket is beleszámítva feleannyit sem voltam kórházban, mint a bátyámék akár egy gyerekükkel. De mindez azt hiszem lényegtelen. Talán nagyobb nekünk a lélekjelenlétünk, talán ügyesebben ápolunk beteget Viktorral vállvetve, talán ha az egyikünk pánikba esik (erre én vagyok a hajlamosabb) a másik okosabban csitítja. Még soha nem jártunk az ügyeleten és soha nem is hívtuk ki egy gyerekünkhöz sem. (ezt most lekopogom) Ha nagyon nagy volt a gond, akkor hívtam hozzánk el anyukámat, mert nekem elegendő az ő sok-sok éves tapasztalata és segítsége. Bízom benne és bízom a saját ösztöneimben is. Eddig bejött. Minden nagyobb betegségnél várok három napot, ha még akkor is van láz, amit addig megfelelően csillapítok, akkor hívom s.o.s-ben a doktorbácsit. Ő megnézi a beteget, és ha indokoltnak tartja az antibiotikumot, akkor felírja, ha mondja, hogy várjak vele még pár napot, akkor max kiváltom és hűtőbe teszem. Karesz eddig a három év alatt 2 alkalommal kapott antibiotikumot és a nagyok adagját is meg tudom számolni két kezemen.

Amiért lelkiismeretfurdalásom van, hogy az első kérdés Dávid kórházba kerülésével kapcsolatban bennem az volt, hogy: - Vajon most indokolt volt-e!
Erre a mindig higgadt és objektív apám válasza az Igen volt. Persze a felvételi diagnózisban már megint nem egyezik a felek véleménye, de akkor ettől tekintsünk el. A lényeg, hogy van egy beteg gyerek, akinek meg kell gyógyulnia. És pont.
Fordított helyzetben én mozgósítottam volna apósom, hogy menjen be a kórházba a gyerek mellé, én meg egy délutánra elmentem volna, hogy keresztvíz alá tartsam a leendő keresztgyereket. Közben persze izgultam volna, hogy minden simán megy-e otthon, de pár telefonnal biztos meg tudtam volna magam nyugtatni. Nameg ott van Viktor, aki ilyen helyzetben tartja bennem a lelket és biztosítja a nyugodt hátteret, hogy a mosolyom őszinte legyen és figyelmes, ne egy idegbeteg, fél tudatával folyton otthon lebegő anya legyek.
De nem én voltam, aki a döntést hozta. Mindenki más vérmérsékletű, mindenki másképp tud alkalmazkodni. Így hát végül mi alkalmazkodtunk mind a tizenketten egy ember akaratához. A döntés helyes volt, mert így legközelebb nem lesz rossz szájíze a dolognak, mert megtehettem, hogy valaki kérésnek engedek, mert ki tudunk tűzni egy újabb időpontot. De közben mindig bennem bújkál a gondolat, hogy ha...
És őszintén remélem, hogy legközelebb mindenki el fog tudni jönni. Mert most szerencsére Misi mellől is el tudott volna szakadni a húgom egy délután erejéig. Nekem fontos, hogy ő itt legyen, még akkor is, ha tudom, hogy a mosolya legbelül kicsit vérzik. De tudom, hogy tartja magát és miattam, miattunk, Marika miatt képes eljönni, és velünk ünnepelni.
El tudott szabadulni Zsóka is a fia mellől, aki szintén meglehetősen komoly gondokkal küzd és ritkán engedi el az anyját bárhova.

Szóval vasárnap délelőtt felengedtem harminc deka darált húst a frigóból és csináltam egy húsgombóc levest, aztán elkészítettem életem eddig legjobban sikerült hajtoványát. Íme:

És közben kicsit azon is elmerengtem, hogy bár 12 főt és több gyereket is vártunk a keresztelőre és mindenki szabaddá tette magát a hétvégére, miután lemondtuk a keresztelőt, senki sem mondta, hogy ő azért mégis eljön hozzánk, ha már úgyis egyébként ez volt a program.

Na zárszóként itt egy kép a kis pogányról és apukájáról. Olyan édesek együtt:-DD

2010. szeptember 19., vasárnap

Virslis kifli

Az állatkertes bejegyzésben írtam, hogy eleget cipelgettem Marikám sejhaját, amíg az állatokat nézegettük. Meg is lett az eredménye, vagyis előbb csak a csuklóm fájlaltam, aztán már a tenyerem, a könyököm és a vállam is. Mivel két napra próbáltam tehermentesíteni a bal karom, sikerrel megfájdítottam a jobbat is. Mostanra szerencsére már elmúlt akar-baj, de amíg volt, addig Marikám szegény elég sokat sírt fekve az ágyában, a kanapén, de egyszerűen tényleg fájt, ha tartottam. Igyekeztem sokat csörgőzni a kislányomnak, és ha volt szép idő, akkor rögtön mentünk is ki a játszótérre, mert babakocsizni imád és olyankor tuti nem kell fognom. Szóval nem is hímeztem, a babaköszöntő minimálisat haladt az elmúlt héten. Csütörtök este viszont már nem bírtam az alkotásmentes létet, gyorsan begyúrtam egy tésztát és vacsira ezt ettük:Elmondhatom, hogy villámgyorsan elkészül, pláne, ha a dagasztó programot is bevetem a kenyérsütőmön. Nem kell a tésztával szinte semmit cicózni. Én egy-egy háromszögbe fél virslit szoktam tekerni, pont elfér a fiúk markában. Még péntekre is maradt belőle, akkor sem volt állott, Matyi vitt is belőle tízóraira és uzsonnára is a suliba.
A receptet még nagyon régen az nlc-ről vadásztam le. Ide is bemásolom.

Hozzávalók:

· 50 dkg liszt

· 3 dl tej

· 5 dkg élesztő

· 1,5 dl olaj

· 1 csapott evőkanál só

· 3 db virsli

Elkészítés: A meglangyosított tejben megkelesztjük az élesztőt, beledolgozzuk a többi hozzávalót a virslik kivételével. A tésztát negyedórát pihentetjük, majd 3 cipóba osztjuk. Egyenként vékony, kerek lappá nyújtjuk, 8 fele osztjuk. A virsliket is 8 darabba vágjuk. Minden tésztába 1-1 darab virslit göngyölünk, tejfölös tojássárgájával megkenjük, majd sütőpapírral bélelt tepsiben, előmelegített sütőben 175 fokon szép pirosra sütjük.

Megjegyzés:
A receptet Mazsola7 küldte. Köszönjük!

Állatkertben
















Most néztem, hogy szeptemberben mindössze két blogbejegyzést sikerült összehoznom. Hát most ennyi tellett tőlem, pedig volt eseményben eddigis bőven részünk. Egyet mindenképp megírok, konkrétan a múlt heti állatkerti túránkat. A történet ott kezdődött, hogy a sulikezdés első hétvégéjén úgy gondoltuk kimegyünk a veresegyházi medveparkba. Én voltam olyan balga, hogy mindezt előre beharangoztam a gyerekeknek. Na ez igazi műhiba volt. Hétvégén szombaton szakadt, vasárnap meg se nem jó, se nem rossz idő volt, amolyan lóg az eső lába félének mondhatnám. Úgyhogy addig vacilláltunk, hogy menjünk-e vagy sem, amíg itthon maradtunk. Rossz döntés volt, az eső nem esett, Karcsi pedig a fürdésnél döbbent rá, hogy átvertük, nem is mentünk a medveparkba, zokogott krokodill könnycseppeket hullatva. Utána egész héten arról beszélt, hogy na akkor hétvégén megyünk az állatkertbe.
Kedvenc könyve most a Bartos Erika féle Anna, Peti és Gergő. Minden este ebből kell olvasnom a mesét hetek óta. A könyvben természetesen Anna, Peti és Gergő is elmennek az állatkertbe, konkrétan az állatsimogatóba. Szóval mikor vasárnap délelőtt láttam, hogy hétágra süt a nap, közöltem kis családommal, hogy nem főzök, hanem nyomás ki az állatkertbe:-DD Villámgyorsan összeszedtük magunkat, kocsival hamar oda is értünk, nagyjából ugyanannyi időt kellett parkolásra pazarolnunk, de ügyesen az elefántketrec mögötti kapun mentünk be, ahol nincs soha sorbaállás, így nyertünk egy kis időt. Viszont még nem vagyunk igazán rutinos nagycsaládosok, mert nem tudtunk a tetrapack dobozos akcióról. 10 papírdoboz=1 gyerekbelépő. Na mindegy!
Erről már lecsúsztunk.
Összvissz azt hiszem úgy 6 órát töltöttünk az állatkertben. Minden gyerek élvezte, főképp Karcsi, aki ismét zokogott, mikor mondtuk, hogy most már ideje hazamenni. Matyi az elején közölte, hogy ő 3D-s mozit is szeretne nézni és leginkább a játszótér érdekli. Ez utóbbin velem jól össze is veszett. Miki csacsogott, mindent megnézett, Karesz meg rohangált, ordított, ha madarat látott, imádta az egészet. Marika, aki ezt kapta névnapi ajándékul (namegy egy szép keresztelői kisruhát) édesen végigaludta az állatkertezés 70%-át a maradékát pedig kézben töltötte (ki is csinálta szépen a bal karom megint, úgyhogy nem nagyon hímeztem a héten). Kétszer szoptattamis az állatkertben, az első választás nem volt túl jó. Mindaddig nyugis helynek gondoltam a zöld padot, amíg rá nem jöttem, hogy az oroszlánketrec és a hiénák közötti futtató közé sikerült befészkelnünk magunk. Szerencsére Marika villámgyorsan lerendezte a szopit, így mehettünk is hamar tovább. Legtöbbet a nagy tónál voltunk, hiszen itt voltak a madarak. Érdekes, de a nagyvadak sokkal kevésbé érdekelték Karcsit, mint a szürke gém, kárókatona és társai. Mielőtt bementünk volna az állatkertbe közölte, hogy ő leginkább a cigánycsukot szeretné megnézni. Hát ha ezt nem is, de cigányrécét láttunk;)
És még egy info. Karcsival nem volt egy baleset sem, de irgalmatlan sok bokrot meglocsoltunk útközben;)

2010. szeptember 13., hétfő

Maria van Scharrenburg: Water babaköszöntő (3)

Majdnem egy hétig nem volt gépem. Eleinte nagyon hiányzott, aztán kevésbé, aztán hogy eljött a hétfő, megint egy kicsit. Ma este kaptam csak vissza, miután a fiúk játszottak rajta egy kicsit. Sok dolgot meg kéne írnom, de most inkább csak egy fázisfotót mutatok az MVS babaköszöntőmről. Ennél mára már jobban áll, de azért felrakom a képet, amit múlt héten pénteken készítettem róla.

2010. szeptember 3., péntek

Alakul az órarendünk

Én nem tudom mi van velem, hogy front van-e vagy mi, de majd megdöglök a fáradtságtól. Már este direkt előre hoztam a szopit, hogy hamarabb ágyba keveredhessek. Éreztem, hogy a tejem is kevesebb, naná, hogy Marika fél háromkor ébresztett éhesen. Aztán teljes megdöbbenéssel vettem a következő csipogását valamikor háromnegyed hat körül. Alig bírtam kimászni az ágyból, félig alva szoptattam meg a kisasszonyt, aki hálából naná, hogy nem aludt vissza. Szóval mostanra már csak azt várom, hogy ebéd után a két kicsivel én is lefeküdhessek. Pedig olyan jó lenne egy nagyot hímezni, de a fáradtság maga alá gyűrt:-DD

Közben alakul a heti menetrendünk. Matyinak volt tegnap furulya megbeszélése. Vittem a srácokat is mind, épp csak odaértünk, mert Matyit hajkurásztam az épületben. Persze nem volt a megbeszélt helyen, sem a teremben, sem kinn az udvaron, így aztán nélküle mentem a három kicsivel a megbeszélésre, ahol Marika hálából kétszer összebukott, egyszer a karomat egyszer a mellkasom. Egy előzékeny apuka átadta a helyét, hogy legalább ne állva ökörködjek a srácokkal és Marikával a karomban. Aztán kezdődött a könyökölés a jobb időpontokért. Én egy szerda-péntek felállást szereztem az utolsók között Matykónak úgy, hogy végül én is odadúródtam a tanári asztalhoz és odaböktem az ujjammal a tanár úr órarendjére, hogy ezt a szerdai fél hármas időpontot vinném én, cserébe beírhatja a gyereket pénteken későbbre. Szóval pénteken meg majd négyre megy Matyi furulyára. Szolfézs órája meg kedden és csütörtökön lesz négykor. A focival asszem nem fog semmi ütközni, mert az ha a tavalyihoz hasonlóan alakul, akkor délután ötkor kezdődik majd hétfőn és szerdán. Viszont a csillagászatra úgy fog beesni majd a szolfézs órákról... Vagy kiharcolja, hogy járhasson a nagyokhoz. Tudásban simán ott van, szóval szerintem Norbert testvér se lenne ellene a dolognak.

Mikinek próbálom intézni a TSMT tornát itt a közelben. Ha jól láttam hétfő délelőtti időpont van a Fejlesztőház órarendjében. Ide még akár gyalog is el tudnánk menni. Aztán mondta, hogy szeretne úszni járni, úgyhogy jelentkeztünk a Kondorosi usziba kedd-csütörtök felállásban délután ötre. Akkorra tuti odaérünk és nem kéne a kicsiket túl hamar felébreszteni. Igazából a tuti az lenne, ha háromra járhatna és amíg átviszem úszni, addig valaki nézne a kicsikre itthon, de ez kivitelezhetetlen. Nagy kár, hogy az oviban megszüntek a fizetős órák. A focit sajnálom a legjobban, már Karcsi is nagy lelkesedéssel várta az egészet. Röhej ez az esélyegyenlőség téma... Nekünképp így lett sokkal kisebb az esélyünk, hogy járassuk a gyereket jobbra-balra. Na mindegy, majd igyekszem mindent megoldani, Marika meg kénytelen alkalmazkodni.