Horgoljunk takarót! (10)

Elkészült két nagy blokk rekordidő alatt. A szemem még mindig nem az igazi, néha már eszméletlenül unom..., szóval nem hímzek, marad a horgolás. Nemrég olvastam, hogy június 2-vel nyitnak az ovik, valszeg megyek vissza dolgozni. Bár a plébánia úgy szét van bombázva felújítás maitt, hogy Henrik atya beköltözött az irodámba. Tegnap már sms-t írtam, hogy bemegyek délután, így visszaírt, hogy oké, valamint kicsit rendet rakott, hogy legalább a laptopom le tudjam tenni az asztalra. Mielőtt mentem még megkérdezte, hogy másnap is jövök-e? Hm... Egyébként volna bőven mit csinálnom, egy csomó elmaradásom van, de semmi sem égető. Mióta újra lehet misézni beindultak a telefonok, hogy mi mást lehet még. Legtöbben a keresztelőt kérdezik, amiket mind lemondtunk a vírus indulásakor. Várom borzasztóan, hogy a közösségi alkalmakat is megtarthassuk. Kis közink már nem bírta tovább, kedden a Bosnyák téri templomba beengedtek minket, így végre dicsőíthettünk. Mit mondjak, felemelő érzés volt, jó volt egyrészt látni a többieket, hihetetlenül jó volt együtt imádkozni és énekelni, köszönetet mondani mindenért az Úrnak. Nem mondom, hogy szánsájn és hepi az életem mostanában, de tanulom azt, hogy mindent próbálok lázadás nélkül elfogadni.

Nade itt van egyben a hat nagy blokk. Most látszik csak, hogy mennyivel lazábban horgolok a 3 évvel ezelőttihez képest. Sebaj! Úgyis lesz majd egy mosás a használat előtt, akkor majd egymáshoz igazodnak a blokkjaim. Remélem! Még egy 14 db-os kicsi rakományt kell lehorgolnom és indulhat az összedolgozás! Hurrá! Ezt most már befejezem idén, nem akarom húzni-halasztani.

Hit Remény Szeretet (1)

Mostanában ezen ügyködöm. Ajándékba készül. Illetve már rég át kellett volna adnom, de természetesen nem sikerült sem időben elkezdenem, sem befejeznem. Így aztán meg is kérdeztem Zoli atyát, hogy egy újmisés papnak meddig lehet ajándékot adni? Mondta, hogy egész évben, amikor pappá szentelték. Tehát december 31-ig még van időm a befejezésre és a keretezésre is.

A mintát itt találtam. Eredetileg anno arra szántam, hogy a saját Bibliámat borítsam be vele. Már akkor is filóztam, hogy a három szín kombinációját használjam, vagy legyen csak egy színnel készítve... Nekem valahogy az egy szín jobban bejön, de talán a saját Bibliámra majd feinflobán meghímezve a sárga-kék-piros kombinációt fogom használni.

Zoli atya nálunk volt diakónus Albertfalván. Mivel irodistaként a plébánián dolgozom, így sokat beszélgethettem vele. Kedves fiatal srác, nagyon jó látni, hogy micsoda fiatalokat kap az egyház! Ott voltam a papszentelésén is Esztergomban, ami megható volt, igazán ünnepélyes és szép, de szomorú is egyben, mivel ebben az évben az egész Esztergom-Budapesti Főegyházmegyében őt szentelték csak pappá. Van 4 fiam, hátha az egyik meghallja a hívást. Én nem bánnám, de ugye nem rajtam múlik.

Lanarte: Terrace in Autumn Bloom (5)

Nem sokat haladtam vele az utóbbi időben, de azért mutatom, hogy milyen állapotban van ez a hímzésem. Mellesleg csak ezen dolgozom, mert ha több képet öltögetnék, akkor semmiben sem lenne látványos a haladásom. Néha hetek telnek el, hogy tűt vehetnék a kezembe.

Ekkora nagy anyag van hozzá, tehát jócskán van mit még hímeznem, de a két szélét már elértem:

És hogy miért vagyok ilyen ritkán tű-közelben? Egyik oka természetesen ez a kis apróság, aki október óta a bölcsit koptatja. Szeret bölcsizni, és őt is nagyon szeretik, ami igazán jó érzéssel tölt el mindenkit. Nyugodt szívvel hagyom ott minden nap, mert jó helyen van és élvezi a közösséget. Mostanában kezd kinyílni a csipája a fiatalúrnak ott is, és egyre többet kutyálkodik, de még nem panaszkodnak a gondinénik.

A másik ok, ami meg távol tart a hímzéstől az új munkám. Szeretem, bár hangyányit magányosan töltöm napjaim. De lassacskán megszoktam, nameg mivel nincs kivel elcsacsognom az időm, így csinálom azt, ami a dolgom. Lassanként belerázódom, de az elődömet még sokat kell hívnom, mert több olyan dolog merül fel menet közben, amivel még egyáltalán nem találkoztam.
A legtöbbet azzal foglalkozom, hogy a káoszt próbálom felszámolni. Évek óta senki sem rendszerezett, selejtezett, pakolt az irodában. Néha olyan poros aktákat rendezgetek, hogy folyton azt érzem futnom kell kezet mosni. Sok érdekes dolgot találok, sok izgalmas iratot olvashatok. És hát a fő attrakció majd kedvenc szekrényem rendberakása lesz.

Eddig minden irodista csukva tartotta, vagy max. egyszer nézett bele. Ha mutatom kinyitva is, akkor asszem érthető, hogy miért. Ez lesz az utolsó, aminek nekilátok, ha már minden rendben van. Szabályosan olyan érzésem van, hogy még csontvázat is fogok benne találni.

Egyébként ilyen az irodám:

A vasalás örömei

Gondolkodtam, hogy milyen címkét adjak ennek a posztnak. Végül maradt a munka, mert jelen pillanatban a háziasszony és főállású anya a munkám végülis. Szóval ma délután vasaltam egy cseppet. Tényleg nem sokat, mert ezt a kis kupacot laza 50 perc alatt vasaltam be, ami nem sok idő. Persze a szemfülesek láthatják, hogy van benne alul két téli nadrág, amit nem vasaltam, de abba a kupacba valók. Nameg nincs benne egy szál ing sem. Jelenleg 10 db ing vár az alsó szinten, hogy szépen kivasaljam, de mivel Viktor mostanában bringával jár melózni, így nincs szüksége ingre. 10 inget legalább 1 óra alatt vasalok ki, de lehet alulbecsültem az időt rá.

Nagyon nehezen állok neki vasalni, de ha egyszer belelendülök, akkor nehezen hagyom abba. Még van két lavórnyi babaruha is, ami szintén a vasalót várja, talán még ma este neki is esek, hacsak nem a társasház tavalyi beszámolóját fejezem be, mert szombaton közgyűlést tartunk. És még nincs meg a jövő évi pénzügyi terv sem. De valahogy nem akaródzik nekikezdenem.

Sokan hülyének tartanak, hogy vasalok. Okaim a vasalásra (Mr. Collins után szabadon - okaim a nősülésre):
1. Szerintem jobban elférnek a ruhák a szekrényben, ráadásul nekünk kis helyen kell ilyen dolgokat tartanunk.
2. Szerintem szebb a szekrényünk tartalma és kinézete, ha vasaljuk a ruhákat. Bár nem biztos, hogy úgy hajtogatom a ruhákat, ahogy Lady Catherine de Bourg szereti.
3. Utálom a vállfákat.
4. Tartósítja az anyagot és nálunk sok olyan ruha van, amit nem egy, nem kettő, hanem akár három-négy gyerek is hordott és még talán fog is hordani.
5. Mostanában kikapcsol a vasalás. Pedig nem is nézek közben tévét:-D

Újabban a teregetést viselem nehezebben. Múltkor végigszámoltam, 96 db zoknit teregettem ki, és ezek csak a feketék voltak (Matyi zoknijai nem is voltak benne). Párban teregetem, hogy gyorsabban le tudjam szedni. Lehet ez is hülyeség:-D Egyébként minden esetben élvezem a jól végzett munka örömét.

Nyár, pocak, szabadság, Sanyi

Július 1-én kitört a nyári szünet nekem is. Eredeti terveim szerint július végéig terveztem dolgozni, de az ovi bezárt június utolsó hetében és Marikának is kitört a nyári szünet. Nem olyan könnyű megszervezni 4 gyerek nyári táborozását, nagyizását, nénizését, így a legegyszerűbbnek azt találtuk, ha júli 1-től már nem dolgozom. Ebben a hónapban kiveszem az összes szabimat, aztán augusztus elejétől meg irány a táppénz.
Fura, de valahogy nehéz szívvel búcsúztam a Kórházban a többiektől. Igazából mindig arra kell rájönnöm, hogy csak a munkám nem élvezem, a többieket, akikkel együtt dolgozom, azokat nagyon szeretem. Jó, hogy megvannak a közös témák, a közös nagy nevetések, hogy a saját és az egészségügy kínjain is jól tudunk szórakozni. És ahogy Tünde kolléganőm bölcsen megjegyezte, egyszerűen nem vagyunk féltékenyek egymásra, nincs széthúzás, nincs gáncsoskodás. Pedig a végső állás szerint mindössze 1 srác és 5 nő dolgozott együtt (elég nagy a női többség). Kicsit mindenki ideges volt attól, hogy én is elmegyek az osztályról, igaz nem más intézménybe, hanem szülni, és az amúgy sem kevés munka még kevesebb emberre oszlik szét. És hát valaha olyan is volt ám, hogy egyszerre 8 fővel futott az osztály. Na lényeg a lényeg, az utolsó pillanatban befutott egy olyan új lány, aki augusztusban fog érkezni, szimpatikus, egészségügyből jön (tehát van tárgyi tudása) és maradni is akar:-D
Az utolsó pár hétben én már arra törekedtem, hogy kifuttassam a munkáim, átadjam a feladataim, ne hagyjak elvarratlan szálakat magam után. Biztos így is van olyan, amit elfelejtettem, de azt hiszem én voltam az osztályon az a típusú munkaerő, akinek azon az átokverte likvidáláson nem volt semmi olyan napi szintű rutin munkája, amivel elszüttyög, hanem egy csomó kis megoldandó ügy, amivel nincs túl sok munka, de mégis bele kell szokni, ismerni kell az ügymenetet. Sokszor érzem azt, hogy az elmúlt 3,5 év alatt sokat tanultam a finanaszírozásról és a kontrollingról egyaránt, de hihetetlenül sok luk van még a tudásomban és az utolsó héten is tudtam olyan zöldeket kérdezni, hogy csodálom, hogy Tünde néha nem dobta el tőlem az agyát.
Az utolsó napon kaptam főigazgatói dícséretet a Semmelweis nap keretén belül. Kaptam egy érmet meg egy szál virágot és egy oklevelet. Biztos, hogy hálásnak kéne lennem, de nekem sokkal többet jelentett, hogy az utolsó napon a munkatársaim és kedvenc főorvos asszonyunk együtt elbúcsúztattak. Én cseresznyés morzsatortával készültem erre napra, a többiek meg mutatom, hogy mivel (nameg sütivel és rágcsával):

Szóval íme Sanyi első ruhácskái, amik vadonás újak és annyira cukik! Nagyon köszönöm itt is.
Még azért eleget rontom odabenn a levegőt, mert egyrészt augusztus elején visszamegyek az új kolleganőt betanítani, másrészt a cukrom miatt időről-időre kontrollra kell mennem, amihez a vért a kórházban veszik le. És végre nem kell folyton beutaló után kuncsorognom, mint korábban, mert Györgyi fél perc alatt elintézi nekem. Én is fel tudnám adni saját magamnak a rendszerben, de azon nem lenne sem orvosi pecsét, sem aláírás:-D Egyébként a cukrom eddig csúcsszuper, most kaptam 3 hét eltávot, mivel legutóbb is terhelés után 5,7 lett csak. Pedig itthon a kütyüvel elég rosszakat mértem, de a diabetológián mondták, hogy az nem pontos, úgyhogy ne vigyem túlzásba a méregetést. Őszintén szólva már nagyon beleszoktam az egész diétába. Mivel a Lipóti Pur-pur kenyere tök finom, így nem ácsingózom folyton a fehér kenyerekre, kiflikre, péksütikre. Valahogy a csoki-éhségem is eltűnt. Egyedül azt nehéz megállnom, hogy csak a kimért mennyiséget egyem gyümölcsből és hogy a többiek jégkrémezését csak nézhetem. Úgy döntöttem, hogy nem fogok semmilyen édesítőszeres lötyit inni, csak vizet. Bár néha olyan hülyén érzem magam, mikor cukiban, vagy vendéglőben egy mentes vizet kérek, de hát ez van. A lényeg, hogy a cukrom rendben van ezidáig és kiló is mindössze alig 4 kiló jött fel rám, aminek nagy részét a baba és egyéb tartozékok teszik ki. Igaz, arról nem szabad elfelejtkeznem, hogy a kezdeti plusz 8 kiló is rajtam ül, de azt vagy 5 éve nem tudom ledolgozni huzamosabb időre magamról.
Mindössze annyi riadalom van babával, hogy sok a magzatvizem. Na nem kórosan sok, csak egyszerűen sok. Ezt valamikor a 24. hét táján állapította meg az ultrahangos bácsi, akihez a nőgyógyászom azért küldött el, mert a harmadik cukros babánál szeretné tudni, hogy minden oké odabenn. Gyermeket végigultrahangozták fülétől a talpáig, minden rendben van vele, csak a magzatvíz sok. 3 héttel később a helyzet változatlan, megnyugtattak, hogy nem kóros a mennyiség, csak bőven van helye Sanyinak mocorogni, rúgkapálni, nem kell aggódnom. Egyébként valamikor a 25 hét táján befordult babácska, most már fejjel lefelé élvezi a mindennapokat. Irgalmatlanul sokat mozog egész nap, most már jól látni, ha valamelyik kis végtagjával nekifeszül a pocakomnak. Sok víz egyetlen hátránya, hogy már most nagyon nehézkesen mozgok pl. fürdés közben, ágyban forgolódás közben. Háton már rég nem tudok feküdni, uh-s bácsi mondta is, hogy ne is erőltessem, mert a sok súly elnyomja az ereket. Még az uh-n is szólnom kellett, hogy inkább oldalt fekszem, mert kezdek rosszul lenni a háton fekvéstől. És persze már most utolért a kedvenc zsibbadásom, ami azonnal jelentkezik, ha lefekszem. A jobb oldali csípőm sokkal-sokkal jobban zsibbad, mint a bal, de azért az is bele tud húzni, ha nagyon akar. Szóval elég vacakul alszom mostanság, mert egyrészt dögmeleg a hálónk, másrészt szakad rólam a víz mindenhonnan és közben meg nekilátok zsibbadni is. És akkor az éjszakai pisimenetekről ne is beszéljünk:-D Úgyhogy üdvözöltem a lehülést és ma éjjel végre jól aludtam (csak 3x mentem ki vécére!).
Ja, hoztam egy pocakos képet is, íme ilyen nagy a hasam 29 hetesen 3 naposan. Fejemet ne tessék nézni, elég leharcolt.

Egyébként jó itthon lenni. Első héten gyorsan elrobogtam a 4 gyerekkel a szüleimhez egy kis kényeztetésre, pihenésre. Magam sem gondoltam volna, hogy ennyire fáradt vagyok. Rengeteget aludtam, pihentem, semmitcsináltam. Irtó jól esett, bocsi mama, hogy annyira passzív voltam, legközelebb többet segítek. Mióta itthon vagyok, folyton azt látom, hogy itthon mit kéne csinálnom. Azt hiszem elmondhatom, hogy lassan megesz minket a kosz. Látszik, hogy 19 hétig alapjáraton működtem csak, mert szakállas por van a lakásban mindenhol. És valahogy totál az az érzésem, hogy a kis réteg por több réteg újabb port vesz fel látványosan rövid idő alatt. Küzdök a renddel, a pókokkal, akik valamiért itt benn szeretnének lakni, a meleggel és eléggé véges kapacitásommal. Mivel megjött a lehülés, így nekiestem a fiúk szobájának, ahol már mindegyik gyerek folyton tüsszög, orrot fúj. Tegnap a nap nagy részét arra áldoztuk, hogy leszedtünk minden polcot, kiganyéztunk minden íróasztalt. Miki asztalában Mikulás csomagot találtam!!!! Nedves törtlőkendőkkel töröltük a port, de még így is sikerült úgy felverni, hogy éjszakára inkább a 2 itthon lévő gyereket, Matyit és Marikát másik szobában helyeztünk el. Matyi nagyon allergiás a porra, irtón zavar, hogy nem tudok a helyzeten segíteni, mert olyan steril állapotot nem tudok neki itthon teremteni, ami jó lenne. Bezzeg Pannonhalmán nem tüsszög egyet sem. Lehet, hogy nem is porallergia, hanem inkább ránk allergiás? A gyerekszobát ellepték a könyvek, a legósdobozok, a kacatok. Van egy lomos doboz, most abba dobok mindent, amit csak porfogónak vagy értelmetlen kacatnak gondolok. Marikára nagyon kell figyelni, mert minden apróságot meg akar menteni. Ma folytatom a pakolást a gyerekszobában, szeretném befejezni, alaposan kiporszívózni, aztán tiszta ágyneműt húzok a srácoknak. Vettünk a héten sötétítő függönyt a gyerekszobába a Kikában. Nagyon klassz, remélem a hétvégén jut időm a megvarrására, szükség lenne rá, mert délután ezerrel süt be hozzájuk a nap és a lapos tető eleve garntálja a nagy meleget, a kétfrontos melegtámadásra semmi szükség. Számomra így is hihetetlen, hogy Matyi benn ül a szobában a 30 fokban az ablak mellett és számítógépezik zavartalanul. Én csak felmegyek a felső szintre és már szakad is rólam a víz.
Egyébként teljes átalakítást szeretnénk a sárcoknak Sanyi születése előtt. Egy ideig csak át akartam pakolni a bútorokat, de valahogy nem találtam túl jó megoldásnak, mert Matyinak nincs még saját ágya sem, ha hazajön, akkor kezdődik a ki itt ki ott alszik felvonás, ami nem jó. Kell neki is egy állandó vacok, ami csak az övé. Így is sokat aggódok azon, hogy Sanyi érkezése mennyire fogja felborítani a családi békét, rendet. Néha-néha van egy-egy elszólás a gyerekek részéről, hogy annyira nem örülnek a kistesónak. Főleg Matyi mondja ezt, de hát azt hiszem 15 évesen én sem ujjonganék egy újabb pisisnek, aki leköti a szülőket megint. Mutatom a bútort, amit kinéztem nekik. Az alsó rész Matyié lenne, a felső meg Marikáé. A mostani elemes Malgoska bútorukat meg szétszórnám a lakás többi részén. Valszeg csináltatok pár földtől plafonig érő beépített szekrényt zárt ajtókkal. Minél kevesebb porfogó kéne...

A munka és én

Nem leszek hosszú, mert már késő van, de még ezer dolgom van itthon. Szóval dolgozom. Elég döcögősen és nyögvenyelősen indult a dolog. Kezdve ott, hogy bár jeleztem, hogy megyek vissza és bár tudtak is róla sokan, valahogy az infok egy része elsikkadt és én mentem, de nem volt mégsem helyem. Volt kb. 4 pokoli napom, volt, hogy kétségbeesésemben bőgtem is, de szerencsére sok jó szót is kaptam, sokan bíztattak, hogy tartsak ki, lesz ez még valahogy.
Asszem mára elmondhatom, hogy végül minden jól alakult. Beleszoktam egy számomra ismeretlen osztály életébe, egyre több feladat gyűrűzött be hozzám. A kollegáim nagy része fiatal és kedves is, így szerettem menni. Jó volt a hangulat, a kezdeti ismerkedések után lassanként én is becsatlakoztam a helyi "szokásokba".
A feladataim tetszettek, sok új dolgot tanultam az egészségügy bevételi oldaláról. Jó érzés volt, hogy az eleinte kínainak tűnő beszélgetések lassan megvilágosodnak, sőt néha már a szabályokat is tudtam. A főnököm nagyjából elégedett is volt velem, legalábbis pár beszélgetésünkből nekem ez derült ki.

Mindez tartott egészen ma délig. Ma délben közölték velem, hogy ideiglenesen áthelyeznek. Jobb ötlet nem volt, engem egyik percről a másikra egy tök új beosztásba helyeztek úgy, hogy az elődömet ma reggel tájékoztatták arról, hogy a munkájára ott többet nem tartanak igényt. Titkárnő leszek magas beosztású emberke mellett. Ideiglenesen. És csak remélem, hogy nem felejtenek benne ebben a posztban engem, mert hát lényegében közgazdász lennék, vagy mi a szösz. Na majd kiderül. Öröm az ürömben, hogy ma végre megkaptam a munkaköri leírásom, mint controller.
Igazából senki sem örült ennek az új felállásnak. Az én jelenlegi főnököm nem díjazta az ötletet, de persze beleegyezett és jelezte, hogy mihamarabb szeretne visszakapni. Aki elmegy a székből, amit én megkapok, az jópárszor sírt, amíg a munkakört átadta. Az új főnököm szerintem örült, hogy valakit kapott maga mellé, de a régi munkaerővel nem volt semmi gondja. Én meg (régi) új vagyok, a gyógyító részen az embereket nem ismerem... Igyekszem megfelelni persze majd itt is, de olyan jól elvoltam a táblázataim között...

Na mindegy. Ráadásul ugye nem túl vicces az új főnöknek a 6 órás munkaidőm sem, de ez van. Mi lesz a maradék 5 nap szabimmal??? Tudok onnan is ebédelni menni?
Próbálom nézni a dolog jó oldalát. Rengeteg embert meg fogok ismerni. Ha neadjisten mégsem jövök be az új főnökömnek, a régi igényt tart rám, tehát utcára nem kerülök. Végre visszaszokom a folyton telefonálunk még a szomszéd szobába üzemmódra is. Újabb embereket győzhetek meg arról, hogy értelmes ember vagyok, akire lehet feladatot bízni, mert tud önállóan dolgozni. Szóval próbálok ez utóbbira gondolni, mert különben kissé elkap a frász és ideges vagyok a sok totál ismeretlen embertől...