Gyerkőceim életkora

2008. június 19., csütörtök

Ma született 5 éve Ketteske

Minden évben kicsit nehéz ez a nap. 5 éve született a második babánk. Lányt szültem, Júlia lett volna a neve. Akkor úgy éreztem belehalok, ma úgy érzem, hogy ha ő maradt volna, akkor talán nem ismerném Mikit és Karcsit. Valamikor a 22. hét környékén indították be a szülést. Hála az égnek nem sírt fel, nem adott ki semmilyen hangot, ettől rettegtem iszonyatosan. Nem anyakönyvezték, nem temették, nem temettük. Csak megszültem, elment és elvitték...
A szülés történetét 2003. őszén írtam:

2002. szeptemberében éreztük elérkezettnek az időt, hogy vállaljunk egy második gyerkőcöt. Matyink már elég nagy volt és egyébként sem volt vele túl sok gondunk. Természetesen nem elhanyagolható az a tény sem, hogy három, esetleg négy gyerkőcőt terveztünk a férjemmel, és én szerettem volna minél hamarabb visszamenni dolgozni a gyerekek megszületése után, így gyorsan kell, hogy jöjjenek a porontyok. Tehát elhagytuk a védekezést és csak vártunk. Közben kénytelenek voltunk egy nagyot költözni az országban Szegedről Budapestre, de végre lett egy kétszobás albérletünk, ahol elegendő a tér hármunk számára. Aztán teltek múltak a hónapok és februárban már biztosan tudtuk, hogy gyereket várunk, akit magunk között csak Ketteskének hívtunk. Egy barátnőm ajánlott nőgyógyászt, akinek a magánrendelése csak két saroknyira volt a házunktól. Szimpatikus, határozott doktornőt ismertem meg benne, lényegesen többet foglalkozott velem, mint a korábbi nőgyógyászom Szegeden. Ami viszont hatalmas különbség Szeged és Budapest között, hogy itt néha már három héttel korábban is be kell jelentkezni a rendelésre, míg Szegeden csak telefonáltam délelőtt, hogy este mennék, ha lehet.

A terhességem nem volt panaszmentes. Az első hetekben nagyon erős hasfájásom volt, aminek okát nem lelték az orvosok, pedig még hasi ultrahangon is voltam. Mire a hasfájásom megszűnt, már rég benne voltam a „hányunk a víztől is” szakaszban. A reggelin kívül elég keveset tudtam enni, de azért valahogy csak végigvergődtem azon a három hányós hónapon. Sajnos a kisfiam gyakran látta kárát a mama rosszulléteinek, hiszen néha csak feküdni bírtam, mert még a beszéd is rossz volt.

Aztán mivel elég rendszertelenül menstruáltam, a doktornő az AFP szűrés előtt még csinált egy ultrahangot Ketteskéről, hogy a meghatározza a megfelelő időpontot a vérvételhez. Lényegében mindent rendben talált, csak annyit jegyzett meg, hogy kicsit vastagabb a méhlepény, mint normálisan, de majd meglátjuk... Én nyugodtan mentem haza a vizsgálat után, elmentem a vérvételre két hét múlva és hazautaztam a szüleimhez vidékre. A doktornő mondta, hogy az AFP eredményéről két hét után lehet érdeklődni. Már tervezgettem, hogy hívom, amikor ő keresett meg engem telefonon. Hát, ha az embert az orvosa hívja fel, akkor baj van. És tényleg gond volt, mivel az AFP értékem közel 400 volt, a MOM értékem pedig 15 körüli. Péntek lévén már nem lehetett semmit sem lépni, csak kivárni a hétfőt és felutazni Pestre, hogy megtudjam miről is van szó. Az a hétvége nagyon vacak volt. Végig abban reménykedtem, hogy biztosan valamit elrontottak a laborban, meg hogy ezer történetet hallottam arról, hogy ezzel meg ezzel is megtörtént, hogy a rossz értékek ellenére nem volt semmi gond a babával. A szüleim végigtelefonálták az orvos ismerőseiket, de lényegében mindenki csak annyit tudott mondani, hogy az extrém eredmény ellenére még nem 100 százalék, hogy baj van. Aztán eljött végre a hétfő, hajnalban felutaztunk autóval Budapestre. A nőgyógyászom azonnal megvizsgált a kórházban, és soron kívül csináltak egy ultrahangot is, ahol megállapították, hogy a baba vízfejű és a méhlepény pedig nagyon vastag és tele van lukacsokkal. Többet nem tudott mondani, hanem beutalt a Hajnal Imre Országos Gyógyintézeti Központba genetikai ultrahangra kedd reggelre.

Azt a hétfőt sosem fogom elfelejteni. Csak ültünk Apával a lakásban, és sokáig még beszélni sem bírtunk. Aztán lassan tudatosodott bennem, hogy az én babámról van szó, az én életem fordul a feje tetejére hamarosan. Amikor nagyjából megnyugodtam felhívtam a férjem, aki dolgozott, hogy kérjen ki szabadságot, mert nagy gond van. Egész nap nyomasztott a tudat, hogy egy beteg gyerkőc van a hasamban, akinek a sorsáról döntenünk kell. Legyen egy beteg gyerekünk, akit ápolnunk kell egész életében, vagy megszakíttassuk-e a terhességem, ha van rá mód? Iszonyatos lelki teher mindkét megoldás az ember számára. Hogy ne rágódjunk egyfolytában a dolgon, elmentünk könyvespolcot vásárolni, meg sétálgattunk, videófilmet néztünk, és vártuk a keddet, amikor majd többet is megtudhatunk Ketteske helyzetéről.

A genetikai ultrahang aztán nem hagyott kétséget semmiről. Nem volt túl hosszú a vizsgálat, mert már az elején látszott, hogy nem egy átlag esetről van szó nálam. A gyerkőcnek kicsi volt a feje, és nagyrészt csak liquor töltötte ki az egészet. Valószínüleg mindennek az volt az oka, hogy a méhlepény teljesen abnormálisan nézett ki. A diagnózis: parciális mola, micro- és hydrocefalusos magzattal. Az ultrahangot készítő doktornő mondta, hogy egyáltalán csoda, hogy még él a baba, és nem lehet semmit tenni, hanem sürgőssen meg kell szakítani a terhességet, mert a helyzet még rám nézve is veszélyes lehet. Én csak feküdtem, és néztem a monitoron Ketteskét, aki számomra teljesen normálisan nézett ki, és már három hete éreztem, hogy mocorog odabenn.

Mivel a molaterhességgel Budapesten csak a Hajnal Imre Kórházban (OGYK, Szabolcs utca) foglalkoznak, ide kellett befeküdnöm másnap. Már csak túl akartam lenni az egészen... Az a doktornő lett a kezelőorvosom, aki az ultrahangot csinálta. Mindig nagyon kedves és emberséges volt velem, nem kezelt „esetként”, pedig mint megtudtam, akár orvosi disszertációt is lehetett volna írni belőlem.

A szülés annyira gyorsan ment, hogy mire fájdalomcsillapítást kértem volna, már jött is a baba. A férjem szerencsére végig mellettem volt, sokat beszélt hozzám, ő rohant szülésznőért, amikor hirtelen jöttek a tolófájások. A méhlepényt altatásban szedték ki, és tényleg egyértelműen láthatóak voltak a molás elváltozás jelei.

Mindez másfél hónapja történt. Azóta már tudom, hogy legalább egy évig nem vállalhatunk újabb gyereket. Folyamatosan járok vérvételre, és hála Istennek, egyre jobbak az eredményeim. Az életem teljesen a feje tetejére állt. Most munkát keresek, Matyika bölcsibe megy, ugyanis anyagilag teljesen ellehetetlenedne a helyzetünk, ha GYES-en maradnék. Nem kérdezem azt, hogy miért, de nehéz elfogadnom a tényt, hogy mostantól máshogy kell berendeznünk az életünk. Minden nap gondolok Ketteskére, és sajnálom, hogy nem ismerhettük meg őt. Most már hálát adok az égnek, hogy Matyi fiunk két éve olyan villámgyorsan becsúszott. Most már maximálisan tudom értékelni, hogy milyen az, ha az embernek egészséges gyereke születik. Ezért nem szabad feladnom, hanem amint lehet, felkészülünk egy harmadik kisbaba várására, és tudom, hogy rengeteget fogok imádkozni azért, hogy az teljesen egészséges legyen.

4 megjegyzés:

  1. Dóra, nem nagyon tudok mit mondani a beírásodra. Csodálom a lelki erőtöket, és nagyon boldog életet kívánok nektek a fiúkkal. Egyszer pedig még lehet, hogy lányotok is lesz. Kívánom ezt nektek.

    VálaszTörlés
  2. Dóra, sajnos én is jól emlékszem ezekre a napokra :( Bár így konkrét dátum szerint természetesen nem. De valahogy benne maradt, hogy volt már kis pocakod, és mentünk veletek valahova, talán valami kiállításra, már nem tudom, Matyi sültkrumplit evett a 4es vagy 6os villamoson. És vártátok Ketteskét. Aztán egy nap Viktor telefonált, épp sétáltam haza munkából az Üllői úton, azt mondta, hogy nem tudta kit hívjon fel, kinek mondja el, hogy mi volt az ultrahangon, vagyis ez a lukacsos méhlepény, meg hogy nem hordhatod ki semmiképpen sem, mert rád nézve is veszélyes. És hát mit lehet ilyenkor mondani. Természetesen semmi olyat, amitől jobb kedvetek lehetett volna, hiszen ez borzasztó volt, hogy ráadásul olyan sokaidik hétben voltál, hogy meg kellett szülnöd. Aztán kértem Viktort, hogy telefonáljon, ha túl vagy a szülésen, hogy minden rendben van veled, legalábbis fizikailag. Úgyhogy utána is felhívott, asszem akkor vittek altatni a méhlepény miatt. Senkinek nem kívánom, hogy ilyet éljen át, de te mindig is erős csaj voltál, és ahogy Moklin is mondta, lehet, hogy lesz még lányotok, ha nem is Júlia, de egy Marika ;)

    VálaszTörlés
  3. Lányok! Mindez hála az égnek már rég volt és egész más érzésekkel nézek vissza, mint amit akkor éreztem, mikor mindezt írtam. Azóta két fiam született, ami "feledteti" Ketteske születését. Mikinél persze végigparáztam az egészet a genetikai uh-ig, de onnan jött a megnyugvás, hogy minden oké. Leány? Talán egyszer... De Júlia nem lesz, csak Marika. Egy biztos. A szívás lapot gyerek-témában már egyszer kihúztam. Többet nem fogom.

    Mariann! A Városligetben voltunk közösen. Vagy május 1, vagy gyereknap volt a téma. Már konkrétan én sem emlékszem. Látod én ezt nem is tudtam, hogy Viktor akkor felhívott titeket.

    VálaszTörlés
  4. Akkor is szívfájdító volt tudni, hogy min mentek keresztül és most is szívfájdító volt olvasni a soraid.:( Örülök, hogy 3 egészséges, szép fiad van és sok szeretettel kívánok nektek egy Marikát is. ;)

    VálaszTörlés