Virtuális világ

Múltkor apukám viccelődött azzal, hogy mi lenne velem a net nélkül. Őszintén szólva nem is tudom elképzelni, hogy legalább annyi ne legyen, hogy le-leülök a gép elé, néha csak futva, néha épp csak odakönyökölve. Általában be sem lépek a blogspotra, csak kattingatok és gyűjtöm fejben, hogy na ide kéne írni, na oda kéne egy bejegyzés. Aztán eljön annak az ideje, hogy alszanak a srácok délután, vagy este és már sokszor nincs is kedvem a bejegyzéshez, már egy csomó más ember írt és én már csak max. ismételhetném őket.

Asszem Miki születése óta élek teljes virtuális életet. Tavaly óta öntöm át magamból a dolgokat a netre, hímzést, gondolatokat, néha kínlódásokat. Egy szeletet belőlem és nézegetem a többi ember szeleteit. Néha elégedett vagyok ezzel, néha kitölti az életem, aztán rájövök, hogy mindez rohadt kevés. Igenis hús vér emberekre lenne szükségem a hét minden napján, hogy kicsit máshogy is beszélgethessek, mint egy 7, rosszabb esetben egy 4 éves szintjén. Örülnék, ha nem kéne mindent kétszer elismételni (Miki megint nem hall rendesen) és ha este még lenne kedvem tartalmas beszélgetésekhez az urammal. De sokszor van, hogy mindketten már csak azt élvezzük, hogy csend van, a legfontosabbakat megbeszéljük, aztán olvasunk, hímzek, Viktor számítógépezik, vagy tévézünk (bár ezt egyre ritkábban)
Nem szeretek belegondolni, hogy mikor és kivel találkoztam utoljára. Néha hetek telnek el, hogy Viktoron kívül más nem kopog be az ajtón. Nagyon várom Júliát, kávézunk, dumálunk, olyan más mint én, annyira máshogy nézi a dolgokat, mint én. Mindig jókedvű leszek tőle. Ő legalább jön, bár tény és való, hogy azért mert kérem és mert fizetek is érte;)

Ha elmegy a kedvem a virtuális életemtől, akkor napokig semmit nem csinálok, csak kattingatok. Olyankor már azon sem gondokodom, hogy hova kéne írnom és immunis vagyok mindenre. Nem írok leveleket, vagy ha mégis jön egy komolyabb levél, annak a megválaszolásához is nehezen ülök le. Mert szívesebben mondanám annak az embernek, hogy üljünk be egy teára ide vagy oda, menjünk el ide vagy oda. Bárhova, csak élőszóban halljam a dolgot. Egyrészt az írásban egy csomó dolog elsikkad, egy csomó dolognál kéne, hogy érezze a másik a hangsúlyt, vagy a poént, vagy mittudoménmit, amit a levél nem ad át. De élőszó baromi ritkán jut nekem. Marad a net, marad a klaviatúra, marad egy szeletke belőlem, belőled, belőlünk. Kevés...

Magam vagyok. Nagyon.
Kicsordul a könnyem. Hagyom.
Viaszos vászon az asztalomon,
Farigcsálok lomhán egy dalon.
Vézna, szánalmas figura, én. Én, én.
S magam vagyok e föld kerekén.
(Tóth Árpád)