Lelki nagyság

Tegnap késő este benéztem az iwiw-re. Keresztanyám kérdezte, hogy láttam-e, hogy mit írt a húgom magáról. Hát álljanak itt e sorok. Nagyon megérintett, amit írt:

"Életem főműve, Misi 2008. július 12-én megszületett.

Legkedvesebb és egyben legbölcsebb barátném tanítása: az életben egyszer mindenkinek felmutat valaki egy tükröt, amikor is szembesülnie kell önmagával. Fiam születéséig azt hittem, hogy rendben vagyok. Azóta minden nap újra és újra megtanítja nekem a türelmet és az alázatot és hogy az igazi élet-küzdelem során elért legkisebb eredményeknek is szívből tudjak örülni."

Egyszer megkérdezte a tesóm, hogy miért nem írok róluk. Egyrészt nem akartam a felhatalmazása nélkül írni bármit, hiszen ha írok és mégsem szerette volna, az nem lenne jó, hisz nem az lenne a mondandóm, hogy Misi beteg lett és várjuk, hogy kilábaljon egy hosszú és fárasztó betegségből. Másrészt ez egy olyan téma, amire az embernek össze kell szednie magát. Nekem könnyű elbújnom a mindennapjaimba, nem kell szembesülnöm a tényekkel nap mint nap. Ha eszembe jutnak, akkor elszorul a szívem. Én azt látom, hogy ők miről maradnak le, Tusi azt látja, hogy Misi miről marad le. Nekem Misi megmaradt annak a babának, aki alszik, néha felébred és belekiabál a csendbe, hogy hahó, itt vagyok, kérek enni, vagy kakis a pelusom vagy hasonlók. Én nem láttam görcs közben szenvedni, én nem láttam branüllel a pici karjában a kórházban. Csak a tesómat láttam kiborulva, vagy sírva a férjével Tamással. Nem tudom, hogy egy ember mennyi lelki terhet viselhet el, de amit rájuk kimért az Isten nem nevezhető egyszerűnek vagy hétköznapinak. Vasárnap a templomban ültem. Gondolkodtam sok dologról. Érdekes, de ha egy téma komolyan feszít belülről, akkor van, hogy szinte belépve a kapun választ kapok kérdésekre, vagy egyszerűen egy jelet, amitől érthetőbbnek tartom az életet. Vasárnap a személyes áldozatról volt szó. Ha igaz, amit Antal atya mondott, akkor egyszer mindenkinek kell hoznia életében valami olyan áldozatot, ami többet kíván tőle, mint amit valaha gondolt volna. Egy pap véleménye szerint is a legnagyobb áldozat, ha Isten a gyerekedet kéri tőled. Szívszorító.

Szóval lelki nagyság. Azt hittem a húgom törékeny. Azt hiszem a húgom sokkal keményebb, mint azt valaha gondoltam volna. Tamással együtt hallgatják az orvosokat, vártak egy jóhírt, egy reménysugarat, de csak egyre rosszabb híreket, diagnózisokat kaptak. Apa még tud imádkozni csodáért. Én már nem. Valahogy azzal, hogy kimondták, hogy Misi nagyon beteg és nem fog meggyógyulni és nem éri meg a kisgyerekkort, azzal valahogy a reményt én már nem látom. Pedig alapvetően nem vagyok pesszimista.

Szeretem a húgom és nagyon, őszintén remélem, hogy fog még tudni nevetni. Remélem, hogy fogok neki tudni segíteni, ha szüksége lesz rám.