Dobták Matyit

Ma ismét előkerült a téma, hogy Matyi fiamat dobták. Reménytelenül szerelmes Valiba, de Vali szíve már másért dobog. Azt hittem különösebben nem visel meg egy majdnem 7 éves gyereket egy kisebb szerelmi csalódás, de tévedtem. Ha kérdezem, akkor rögtön beszél, és hát sokat beszél Valiról, tehát izgatja a téma. Ma megkérdezte ugyanis a kislányt, hogy lehetne-e arról szó a jövőben, hogy újra egymást szeressék, mert ő még mindig szerelmes. Vali viszont L. Gáborért lángol. Csak halkan jegyzem meg, hogy Matyi majd három éve szereti ezt a kislányt és asszem komoly 1 hónapig voltak csak egy pár. Volt puszi, kézfogás, egymás mellé ülés:) Persze továbbra is barátok, de egy vérző szívű Matyinak most ennyi nem elég. Kíváncsi vagyok, hogy mi lesz a szerelmi bánat folytatása, remélem a sok rajongó lány közül talán jelentkezik egy másik barátnő.
Matyi az egyetlen nagycsoportos az ovis csoportban. Így szinte mondhatjuk, hogy ő a domináns hím. A lányoknak bejön, de tuti nem az erejével imponál. Matyi kicsit olyan "agyas", néha inkább okostojás kisfiú. Nagyon érezni rajta, hogy ő az elsőszülött, akit agyonfoglalkoztattunk, akinek minden kérdésére válaszoltunk, akit egyedül szerettünk 3,5 évig, míg Miklóska meg nem érkezett. Értelmes, segítőkész, kedves, tud viselkedni, viszont rémesen fárasztó is. Azt hiszem elmondhatom, hogy a legtöbb gondot ő okozza nekünk, az ő lelki nevelésén vitázunk a legtöbbet Viktorral, mert miközben lelkiismeretfurdalásunk van amiatt, hogy esetleg nem foglalkozunk vele eleget, képtelenek vagyunk a hosszas közös játékra is vele. Matyi a hosszas és intenzív odafigyelést szereti, de közben csapongana a játékok között, a programok között, ő konkrétan vágyakat fogalmaz meg, amik általában nincsenek összhangban a mi pénztárcánkkal, szabadidőnkkel és energiakapacitásunkkal. Egyébként imádok vele kiruccanni bárhova, mert jó partner még ruhavásárlásban is (csak neki is csurranjon cseppenjen valami), csak ne tartson fél óránál tovább.
Szóval visszatérve a domináns hím pozicióra, Matyi egyszer feltette a körkérdést az asztalnál ülő lányoknak, hogy ki szerelmes belé. Asszem akkor csak Vali nem jelentkezett... De feltétlen rajongó még Réka, Dorka és Márti. Sőt, Dorka sokszor féltékeny is.
Ma délután idilli volt Matyival. Kicsit pihengettünk, közben szakadt kinn az eső, villámlott és dörgött. Néztük az esőt, aztán pedig hímeztünk. Ez a legjobb közös szórakozásunk. Matyi korához képest kitartó és szépen hímez. Sietünk a mostani mintájával (Debbie Mumm szitakötője), mert hamarosan évzáró és addigra még egy utolsó kis napocskával is kész kéne lennie.

És most jöjjön egy kis történet a múltból. Természetesen Matyi születésének története, ami rémesen részletes, de hát akkor mindezt így éltem meg:)

Az első jele annak, hogy babát várok, 2000. szilveszter éjszakáján mutatkozott. Élek-halok a forralt borért, de aznap éjjel egy kortyot sem bírtam inni. A másnap reggeli rosszullétet azzal az egy pohár pezsgővel magyaráztam meg magamnak, amit az éjféli koccintáskor fogyasztottam. A hányingerem azonban nem múlt el sem másnap, sem a következő nap. Alig bírtam enni, folyamatosan émelyegtem. Csak nem terhes vagyok? A gyanúm beigazolódott. A teszt két csíkot mutatott, sőt a terhességet jelölő csík sokkal hamarabb feltűnt, mint az, amelyik azt jelzi, hogy a teszt működőképes. Öröm és kétségbeesés uralkodott a fürdőszobában, ahol álltunk a párommal és néztük a két kis csíkot: Gyerekünk lesz!

A második teszt és a nőgyógyászati vizsgálat is megerősítette a tényt, mely szerint 8 hónapon belül már nem ketten, hanem hárman leszünk. Még nem terveztük hogy gyermeket vállalunk, de az, hogy nem tartjuk meg, meg sem fordult a fejünkben. Életünk átrendeződött, bizonyos periódusa lezárult, de gazdagodott is egy gyönyörű gyermekkel.

Elmondhatom, hogy szinte teljesen tünetmentes volt a terhességem, leszámítva az első 3 hónap folyamatos émelygéseit. Egészen a szülést megelőző hónapig dolgoztam, sokat sétáltam, maximálisan elememben voltam. Havonta jártam ellenőrzésre a nőgyógyászom magánrendelésére. 2 okból döntöttem amellett, hogy inkább megadott időpontra érkezem az orvosi vizsgálatokra, és ezért valamennyit fizetek is:

1. Mint már említettem, egészen a 8. hónap végéig dolgoztam

2. Mindkét szülőm orvos, vagyis megszoktam, hogy kedvesen bánnak velem az egészségügyben. Amikor először voltam egy másik városban "csak egy páciens a sok közül", meglepődtem, hogy nem elmaradhatatlan a mosoly és a kérdés: Hogy vannak a szülők és a testvérek?

Augusztus 21-ére voltam kiírva, és már borzasztóan vártam, hogy végre eljöjjön az a nap. Az orvosom szabadságra ment, ezért úgy állapodtunk meg, hogy ha nem szülnék a terminusig, akkor 22-én este vár a magánrendelésén. Én meg voltam arról győződve, hogy a gyerkőc legalább 1 hetet késni fog. Őszintén szólva nem is lett volna túl nagy baj, mert még nem voltunk 100%-ig készen a baba fogadására, bár talán arra nem is lehet soha maximálisan felkészülni. A sors azonban úgy hozta, hogy mindössze egy napot késett.

22-én hajnalban arra ébredtem, hogy kicsit fáj a hasam. Nem tudtam visszaaludni, aztán kint a WC-n látam, hogy halványan vérzek. Na elő a könyvet, hogy ez mit jelent. Kiokoskodtam, hogy a méhnyakdugó kezd leválni. Nem akartam felébreszteni a férjem, hisz neki aznap még dolgoznia is kellett., ezért papírt tollat ragadtam és pontról pontra lejegyeztem, hogy miket kéne még elintéznie abban az esetben, ha én végre szülnék. Mielőtt a párom munkába indult volna, megbeszéltük, hogy megvárom a szüleim véleményét a hasfájásomról és csak azután lépek, hogy bemegyek-e a klinikára, vagy kivárom az esti magánrendelésig az időt. Szüleim dél körül érkeztek meg hozzánk anyósoméktól. Előzetes tervek szerint csak beugrottak volna megnézni minket aztán utaztak volna tovább hazafelé, miután viszont elregéltem a hasfájásom meg a vérezgetést, úgy döntöttek maradnak egy éjszakát, hátha lesz egy unokájuk. És milyen jól tették!

Dél lévén bementünk a városba ebédelni. A hasfájásom egyre erősödött, és ha csak egy menstruációs görcsről lett volna szó, az első pár no-spa-t már biztos bekapkodtam volna. Addig-addig győzködtek apáék, hogy ― azon a címen: Ha már úgyis benn vagyunk a városban ― bemehetünk a klinikára egy vizsgálatra. A portáról rögtön a szülőszobára küldtek, ahol először a szülésznő, majd az ügyeletes orvos is meghallgatta a "panaszaim". A vizsgálat után kiderült, hogy a méhszáj mindössze 1 centire van nyitva és hogy a dugó tényleg lassanként leválik. Csináltak egy CTG-t is, közben befutott az én doktor bácsim is. Kérdésemre, hogy fogok-e ma szülni a következő választ és instrukciót kaptam: Ebből ma nem lesz baba. Miből gondolta, hogy szülni fog? A szülési fájásokat semmivel se lehet összetéveszteni, ha jelentkeznek, fel fogja őket ismerni! Kissé leforrázva összeszedelőzködtem. Mivel éhes voltam (még mindig nem ebédeltünk), elengedtek ebédelni azzal a feltétellel, hogy másnap reggel nyolckor jelentkezem felvételre az osztályra, mivel már túl vagyok a terminuson.

Darabokra hullott önbizalommal hagytam el a klinikát. Megebédeltünk a szüleimmel és a férjemmel, kicsit sétáltunk is, közben mindhárman igyekeztek meggyőzni arról, hogy nem volt ostobaság bemennem a klinikára és hogy mást háromszor is hazaküldenek néha. Lassan beletörődtem a helyzetbe, hazamentünk, beszélgettünk, de a hasfájásom csak nem múlt, sőt egyre erősödött. Egy idő után a hasam már kőkemény volt, nagyon fájt s erős fájásaim is voltak.

Este tíz körül családom szinte elcipelt a klinikára. Én még az utolső pillanatban is attól tartottam, hogy amint megvizsgálnak, minden fájásom elmúlik és szégyenszemre másodszor is hazaküldenek. Miután ugyanaz az orvos, akivel délután már találkoztam megvizsgált, közölte, hogy a méhszáj állása változatlan. Mondtam, hogy ekkorát nem tévedhetek, fájásaim vannak, és nem is érzem túl jól magam. Megnyugtatott, hogy közeleg a szülés ideje, de nem hiszi, hogy ma kibújik a pici. Azért csinálnak egy CTG-t, és ha már magammal hoztam a cuccaim, akkor felvesznek az osztályra függetlenül attól, hogy csak másnap reggel kellett volna jönnöm. Kértem, hogy ne értesítsék az orvosom, mert hát megint csak vaklárma az egész, miattam ne jöjjön be a Klinikára a szabadságáról. Aztán üldögéltem a CTG-vel a hasamon, hallgattam a baba szívverését és borzasztóan szégyelltem magam. Gondolom mindenki meg volt győződve arról, hogy az első gyerekét kihordó hisztérika vagyok, aki egy hasfájást a szülés kezdetének tart. Lassan haladtak a percek, néha-néha rámnézett egy ápolónő. Szólt, hogy ébresszem föl a babát, hogy lássuk a gépen, hogy mocorog. Ez nem ment nekem, és neki sem később. Bejött az ügyeletes orvos, nézte a CTG csíkot, hívott egy másikat is, ketten értekeztek, én csak annyit kaptam el az egészből, hogy: Kórós! És ezzel elkezdődött a rohangálás. Átmentünk, hogy készítsenek egy ultrahangot a babáról. Közben találkoztunk a folyosón a férjemmel és apukámmal. Apa nagyon ideges lett, amikor bementem az UH-ra, ő tudta, hogy normális szülésnél ez a vizsgálat teljesen felesleges. Megkérdezte az orvost, hogy mi a baj, és lényegében én is csak ekkor kaptam részletesebb felvilágosítást arról, hogy valami miatt a baba nem mozog, ezért rövid időn belül meg kell indítani a szülést, az UH-t csak azért csinálták, hogy többet tudjanak a pici helyzetéről. Utána vettek magzatvizet is tőlem. Négyen is mérték, hogy zöld-e vagy sem, végül megegyeztek abban, hogy nem az, amitől kissé megnyugodtam. (A zárójelentésemen olvastam, hogy mégiscsak zöld színű volt.) Közben befutott a doktor bácsim is, aki szintén megvizsgált és elmondta a forgatókönyvet: 1. előkészítés 2. burokrepesztés 3. szülünk!!! Valami kis elégtételt azért éreztem, hogy nem hiába jöttem én ma kétszer is ide, de legfőképp a babáért aggódtam.

Annyira sietni kellett, hogy az előkészítést egy beöntéssel lerövidítették, amit nem bántam túlzottan. Ekkor már nagyon erős fájásaim voltak. Sajnos a szülőágyon kellett vajúdnom, hogy a CTG-vel folyamatosan figyelni lehessen a baba szívhangját. A burokrepesztés után a fájások még erősödtek és sűrűsödtek, de továbbra is rendszertelenek voltak. Sok fájdalomcsillapítót kaptam, egy részét injekcióban, egy részét szájspray, egy részét maszkon keresztül.

Próbáltam visszaemlékezni a légzőgyakorlatokra, amikről annyit olvastam és hallottam. De azoknál írtak valamit arról is, hogy a fájások közti pihenőidő. Nekem valahogy ez nem volt. Úgy éreztem, hogy egy sajgó has vagyok, amiben időről- időre összehúzódik a méh és még jobban fáj. Nagyon kedves szülésznőm volt. Sokat beszélt hozzám, megnyugtatott, ha időnként elfogott a félelem a gyerkőc miatt. Kiment a várakozó férfiakhoz is mindig a legújabb információkkal. Nekik is mondta, hogy olyan erős fájásaim vannak, amiből még két másik asszonynak is jutna.

Fél kettő körül az orvodom úgy találta, hogy nem tágulok elég gyors ütemben, ezért kézzel tágított, ami rövidesen beindította a tolófájásokat. Ha jól emlékszem a negyedik nyomás után született meg a kisfiunk, Mátyás, akit rögtön a hasamra tettek. Pici volt, véres, kissé kékes-lila, de a leggyönyörűbb baba, akit valaha láttam. Én úgy éreztem, hogy ő is nagyon elfáradt. Hamar elvitték, hogy elvégezzék a szükséges vizsgálatokat és rendbetegyék. A megfigyelőben láttam újra, ahova a férjem és apukám is bejöttek. Matyi aludt, mi sem sokat beszéltünk, mindenki nagyon meghatott volt. Ott volt köztünk egy picike ember, akire hónapokat vártunk, hogy megérkezzen hozzánk.