Ugo Pirro: A fiam nem tud olvasni

Lassan könyves blog lesz a blogom. De most ehhez van kedvem, nem tudok és nem is akarok másról írni.

"Ez a könyv egy dyslexiában (kóros olvasási koordinációs zavarban) szenvedő gyerekről és az édesapjáról szól, aki - más megoldás nem lévén - magára vállalja a gyógyítás munkáját.
Izgalmas téma? Így összefoglalva talán csak pedagógus, pszichiáter vélhetné annak. Márpedig A fiam nem tud olvasni hosszú hónapokig listavezető volt Olaszországban, és a belőle készült tévéfilm még a könyvnél is zajosabb sikert aratott. Ez a könyv nem esettanulmány, hanem regény. Elsősorban az apáé, aki szakkönyveket búj, iskolával, orvosokkal, volt feleségével és infantilis szeretőjével hadakozik, a béketűrését nap mint nap próbára téve küszködik makrancos kisfiával, és közben újragondolja a saját múltját, csatazajos gyerekkorát, szüleihez fűződő kapcsolatát is. A végletesen egyedüli eset a magánügy így terebélyesedik végül igazi, izgalmas regénnnyé, lélektanilag társadalmilag sőt történelmileg is hiteles tablóvá.
Ez a könyv felszabadulást, győzelmet hirdet. A hagyományos női-férfi szerep alól felszabadulást és az elemi őszinteség önemésztő győzelmét egy csupa szerep, csupa hazugság világban."

Lassan olvastam a könyvet, pedig nagyon izgalmasnak találtam. Nem is igen emlékszem, hogy volt-e a kezemben olyan könyv, ami ennyire nyíltan, mindenféle szégyenérzet nélkül teregetné ki apa-fiú néha enyhén beteges kapcsolatát. Tetszett az író stílusa, bár néha kissé dagályos és túlontúl szakmai (főként a dyslexiás részekrél, nameg az akkori aktuálpolitikai helyzet elemzésénél), de a lelki vívódását, a múltbéli kapcsolatainak elemzését olyan rendkívül leplezetlenül és megrendítő önkritikával írja le, hogy amellett nem tudok elmenni szó nélkül. Csak remélni tudom, hogy az utolsó két oldalban megfogalmazott fájdalmát - miszerint miután fia legyőzi a dyslexiát, "megerősödött önbizalommal, diadalmasan és minden lázadásra készen az anyjánál keres menedéket, hogy megtakarítsa a hálát, ezt a csekély fizetséget" - feloldja majd a serdülőkoron végre túljutó gyermek belátása. Addig azonban megmarad az apának az önmarcangolás hosszú ideje, hogy végiggondolhassa ezerszer, hol is rontotta el, mert miközben a fia meggyógyul, beilleszkedik a társadalomba, helyére kerül az iskolában, apjától végérvényesen eltávolodik, pedig ő volt az egyetlen, aki a kitaszítottságban, az értetlen nézők között mindig kezét fogta, támogatta, segítette.