Élet a neten...

Jó volt nyaralni. Kicsit hiányzott, a net, de tényleg csak kicsit. Egyrészt jó volt, hogy nem láttam senki munkáit, így nem érintett olyan érzékenyen a tűmtől való kényszerű távollét. (Felér ez egy szerelmes vallomással?) Másrészt egyszerűen a tény, hogy nem kínlódok a net hiányától igazolta a feltevésem, hogy annyira még nem vagyok függő.
Most, hogy visszajöttünk a nyaralásról újra megy a gép. Mégsem bírom felvenni a fonalat. Nem azt mondom, hogy untatna a dolog, hanem egyszerűen nem bírok visszarázódni. Máskor ha ideültem a gép elé, ide is benéztem, oda is benéztem, most meg szinte alig kattingatok, máris altatom a gépem. Kissé nyögvenyelősen írtam meg a bejegyzéseim és egy jó csomó helyen nem is írtam semmi kommentet, pedig terveztem, aztán valahogy mégsem volt kedvem hozzá, vagy egyszerűen idejétmúlt lett a dolog. Pedig alapállapotomban nem zavar, hogy ezredjére dícsérjem meg valaki munkáját, pláne, ha tényleg elámulok rajta. Tegnap pl. xenasi oldlán láttam egy csodaszépNora C. tündért. Mégsem hagytam megjegyzést, pedig ismeretlenek oldalán is szoktam, ha valami igazán tetszik!

Azt vettem észre, hogy nem bírok levelet írni. Elég régóta. Biztos kéne, biztos erőt is kéne venni magamon, mert egy csomó netes kapcsolatom a lustaságom miatt hullott szét. Van, hogy nem megy a levélírás, mert egyszerűen nem megy. Igaz, ha már egy kapcsolat széthullik, legyen az bármilyen, azért a másik oldalon is kell lennie enyhe lustaságnak vagy netán érdektelenségnek, hogy idáig jusson. Lényeg a lényeg, hogy most egyszerűen nem elégít ki a net, emberek kellenének!!! Napok óta délelőtt és délután is kinn vagyok a fiúkkal a játszótéren. Már elég rendesen lehet tudni, hogy melyikek azok az anyukák, akik erkély, kis udvar híján minden délelőtt kinn rohadnak a homokozó szélén még 40 fokban is, csak ne kelljen otthon ülni a srácaikkal. A nagyok szerencsére tök jól elvannak, Karcsi meg felfedezte a motorozás minden örömét. Most már 7 keréken gurulnak, plussz a babakocsi. Jó látvány, mindig megnéznek minket!:-DD Nade visszatérve arra, hogy függetlenül attól, hogy kinn vagyunk, mégsincs kedvem odacsapódni a többi vadidegen anyukához dumálni. Hosszú órákig kinn vagyok úgy, hogy csak a fiúkkal dumálok, nameg rendezem egy csomó más anyuka kölykét is, mert az trécsel a barátnőivel az asztalnál és észre sem veszi, hogy a gyereke már a hinták előtt kolbászol. Biztos kicsit magának való csajnak tartanak. Hát legyen!

Mostanában megint várom, hogy mehessek dolgozni. Megjött az első munkám a kórházból. Semmi komoly, csak formázni kellett egy nagyobb adag beszámoló táblát. Jó érzés volt hasznosnak lenni;) Várom a folytatást! Aztán jövőre újra emberek között leszek, igaz velem egykorú nem lesz egy sem, de azt vettem észre, hogy az idősebbekkel jobban is passzolok, szóval nem zavar, hogy alig van 50 év alatti munkatársam. Igaz, így egyik sem jön el velem moziba (Bár talán Marcsi még arra is vevő lenne), de sebaj, végre nem egyedül fogok ebédelni, nem egyedül fogok kávézni, végre hallgathatom mások életének apró-cseprő dolgait. Fura, de a magaméról mindig hallgatok, vagy egy gyenge pillanatomban túl sokat mondok el és utólag nagyon bánom, pláne, ha a fogadtatása egyáltalán nem olyan, mint amire számítottam.