Gyerkőceim életkora

2009. február 2., hétfő

Testmozgás - úszás - megszokás

Már régóta akartam írni pár sort ebben a témában. Tegnap aztán történt valami, úgyhogy most már tényleg erőt vettem magamon, hogy pár sorban hagyjak a blogon egy bejegyzést.

2008 tavasza óta járok úszni. Hol nagy-nagy lelkesedéssel, hol muszályból. Mielőtt bárki azt hinné, hogy önként adtam a fejem az úszásra, sajnos ki kell ábrándítsam. A kezem miatt járok, orvosi javaslatra. Eleinte iszonyatosan szenvedtem. Utáltam ugyanis úszni. Még az egyetemen jártam Bélteki tanár úrhoz úszni. Mint igazi és lelkes elsős minden kedd reggel hétkor ott fagytam a medence mellett, aztán úszkáltam pár hosszot és úgy háromnegyed óra múlva kiszálltam. Aztán egyre lustább egyetemista lettem. Nyűg volt felkelni, holott a kolitól alig 5 percre volt a sportuszoda. Viszont Bélteki tanár úrral egyre jobb viszonyban voltunk. Tudta, hogy lógós vagyok, hogy sokszor csak összevizezem magam aztán megyek is (általában visszafeküdtem aludni). Asszem harmadévben csak úgy adta meg az aláírást, hogy a jegybeiratás napján végig ott ültem mellette és nyitottam az indexeket. Közben dumáltunk egy csomót. Bírtam a fazont.

Az egyetem alatt, ötödévben keveredtem el Callaneticsezni. Ízsé (Asszem Ihász Zsuzsinak hívták) tartott a koli melletti fitness klubban órákat. Imádtam. Alig 5-6 lány járt, kicsi volt a terem is, jó fej volt Ízsé, így ha kedvem volt, akkor akár heti háromszor is mentem. Jól is éreztem magam a bőrömben. Még mikor Matykóval terhes voltam, akkor is jártam hozzá, aztán a szülés után is. Akkor maradtam el, mikor felköltöztünk Budapestre. Kerestem itt is a kicsi, hangulatos tornalehetőséget, de nem volt szerencsém. Általában ötvenedmagammal ugráltam egy teremben. Rühelltem a kitöréseket, a súlyzózásokat, hamar abba is hagytam és inkább punnyadtam.

Szóval asszem szerencse, hogy még ha amolyan kötelező jelleggel is, de újra kellett kezdenem a testmozgást. Ma már élvezem. Ha szerencsém van, akkor kedd és péntek délután Júlia jóvoltából szelem a habokat a Kondorosi usziban. Volt nyáron egy mélyrepülésem úszásban (na, valljuk be, tetves lettem, hála a közös hajszárítózásnak a női zuhanyzóban). Azt hittem, hogy akkor abbahagyom, de "szerencsére" újra fájni kezdett a kezem és visszatértem a medencéhez. Minden nagyobb megeröltetés nélkül leúszom az 1000 métert, aztán caplatok haza. Jó, hogy némán, egyedül vagyok ott, hogy úszás közben egy csomó dologról tudok gondolkodni. Élvezem, hogy egyre jobban csinálom, hogy összeszedettebb a mozgásom. Egyszer már a gyorsúszással is bepróbálkoztam, de azon még nagyon csiszolnom kell és csak akkor lehet gyakorolni, ha max. 2-3 ember úszik egy sávban. Kora délután úgy 3-4 max. de este van, hogy akár 8 fő is evickél egy sávban. Fura, hogy milyen stílusban úsznak az emberek. Régebben én is amolyan lebegő, fejemkinvan-mellúszós voltam. Ideggyógyász viszont mondta, hogy hátúszás kell leginkább és mellben csak a "fejem a víz alatt van" módszerrel próbálkozzam. Beruháztam hát egy szemüvegbe, ami tegnap az úszás legelején egyszerűen elszakadt. Dobhattam ki a kukába. Jó mérges voltam, 12 hossz után ki is másztam, mert már éreztem, hogy a húsvéti nyuszinak hozzám képest nincs is piros szeme... Szóval megszoktam a szemüvegem, megszoktam az úszást, élvezem és hiányzik, ha valamiért hanyagolnom kell.

1 megjegyzés:

  1. Irigyellem a kitartásod. Én régen a párommal rengeteget kerékpároztam. Egyik nap aerobik, másik nap minimum 30 km tekerés, hétvégeken 100 km. Jó volt! Imádtam magam, tökéletesen kiegyensúlyozott voltam. Aztán időhiány miatt abbahagytuk, most meg szenvedek a súlyfeleslegtől. :-(

    VálaszTörlés