Reggelek úgy általában

Azt hiszem két fő ellenségem van. Mármint Viktorom megfogalmazása szerint:
1. A kamionok az utakon.
2. Reggeli felkelés, a nap elkezdése
A kamionokról majd máskor, mert velük épp nem akasztottam össze a bajszom. Nade a reggelek... minden nap szembesülnöm kell velük:-DD

Nem bírok felkelni. Iszonyúan szenvedek, képes vagyok többször visszaaludni és szégyenszemre én vagyok néha az utolsó, aki kimászik az ágyból. Hú hány helyről hallom, hogy már reggel hatkor felkelnek az anyukák és már rotyog a leves, már egy adag ruhát kiterítettek, már mindenkinek kinn gőzölög a kakaó, tej mire a család előmászik. Én is csináltam ezt. Úgy emlékszem, hogy akkoriban csak Matyi volt. Na nem kelek későn, csak az a gond, hogy a gyerekekkel együtt, legkésőbb fél nyolckor. Tehát akkor próbálom utolérni magam, amikor ők már fenn vannak. Így klasszisokkal nehezebb. Anyám mindig ezért korhol, hogy a reggelt tudja az ember meghajtani. Persze, tudom, de egyszerűen képtelen vagyok rá. És tök mindegy, hogy fél egykor, tízkor, vagy akár nyolckor fekszem le. A reggel mindig ugyanolyan. Útálatos, jajjjjj ne és hagyjál békén. Talán Miklós fiam érti ezt a legjobban, aki hasonlóan indítja a napot. Neki ugyanúgy hevernie kell az ágyban, mire veszi a fáradtságot, hogy kimásszon. Az ovis napok reggelén Viktor áthozza őt félálomban az ágyunkba még hálózsákosan, vastagcsipásan. Ott ébredezik mellettem és ugyanolyan méregzsák, mint én.
Matyi amióta iskolás minden reggel fél hétkor felkel. Hihetetlen. Kipattan a szeme és átjön a szobánkba, jelenti: Felkeltem. Már tudja, hogy ezt apának kell mondania, mert én rámorgok, hogy hagyjon békén:-D Hosszas munkával sikerült elérni (apának), hogy Matyi rászokjon, hogy vegye fel a zokniját és csak úgy jöjjön át. Ilyen apróság, hogy esetleg fel is öltözzön talán majd nyárra összehozható talán...
Karesz iszony ahogy ébred. Felkel, mindenféle hanghatással jelzi ezt a család felé. Általában benn az ágyában gágázik, vagy kárkározik. Én hülye viszont minden éjjel benn hagyom az éjszakai tápis üveget az ágya mellett. Karesz pedig azért ébred fel, mert éhes, hiába húz le fél négykor, vagy akár ötkor 200 ml tápit. Így mikor a cumisüveget kihozom Karcsival együtt, általában üvöltve ül az ágy tetején, amíg kész nincs a kajája.
Viktor a csúcs. Őneki is kipattan a szeme, felkel és pörög. Én nemtom hogy csinálja. Mindig azt mondja, hogy ez kell, hogy a reggel menjen. Hát igen, én lustamami maradok itthon Karcsival, ő viszi a két nagyot oviba és suliba. Még az ősszel kipróbáltam, hogy én viszem őket reggelenként. Volt varázsa annak, hogy nyolckor már kinn voltam a srácokkal, hazafele beugrottam a boltba bevásárolni, a piacon friss zöldséget vettem. Talán két hétig tartott a varázs, aztán Viktor átvette a fiúkat, mert hát a felkelés...
Szóval reggelenként ülök a kávésbögrémmel és próbálok életet lehellni magamba. Nem szeretem, ha ilyenkor szólnak hozzám. Általában ezer gondolat cikázik a fejemben. Ma reggel pl. az, hogy ez a 7. reggelem, hogy úgy kelek fel, hogy nem vagyok jól. De ez már egy jobbik reggel. A tegnapelőtti volt a legrosszabb. Akkor azt hittem bőgök, hogy hétfő van. Karesz taknyos, Miki durvántaknyos, úgyhogy itthon maradt, én meg várom a pénteket, hogy vége legyen a hétnek. Dél körül már a "nagyon szarul vagyok" állapotban lebegek, holott elmondhatom, hogy az elmúlt két napban a tv nevelte a srácaim. Karesz még életében nem tv-zett ennyit. Én fekszem, ők rajtam ülnek és nézik a meséket. Ha jobban vagyok lemászom az ágyról, kicsit autózom Karcsival, vagy legózunk, aztán megyek vissza az ágyra pihizni. Még szerencse, hogy Júlia elhozza Matykót a suliból, mert délelőtt reményvesztetten nézem a havat, hogy ki kell mennem ebbe a szar időbe és két másik gyereket is rángatnom kell magam után, hogy elhozzuk a Matykót. Naná, hogy Miki szánkózni szeretne, Karcsi sír, ha ráesik a hó, én meg csak túlélni szeretném a napot...

Szóval szar betegen, és legszörnyűbb betegen a reggel, amikoris fel kell kelni.
Ma viszont már alakulok, úgyhogy kacérkodom a gondolattal, hogy én hozom el Matykót a suliból. Ja, és szeretnék főzni egy kelkáposztafőzit ebédre. Hú, micsoda tervek!!!:-DDD

Két képet csatolok. Mindkettő háromnegyed nyolckor készült.

Karesz már túl van a reggeli tápiján és a karácsonyra a szüleimtől kapott hihetetlen rózsaszín hálózsákjában nyomul a nagyágyon (még orrszívás előtt vagyunk, úgyhogy nincsenek krokodilkönnycseppek a képen).

A másik képen Miki van, őt így érte a háromnegyed nyolc. Apa és Matyi már rég elmentek, mert ma Matyiék a suliban imával kezdenek, így fél nyolcra be kell érni. Ma lesz szentmiséjük is, hiszen hamvazó szerda van, vagyis megkezdődik a nagyböjt. Ilyenkor mindig gondolok Zirci nagyira, mert hamvazószerdán halt meg sok-sok évvel ezelőtt. Csak a hosszú ősz hajára emlékszem, amit este az ágyban leengedett (derékig ért a haja, szerettem azt a szertartást, ahogy kibontotta a kontyát és kiszedegette a csatokat, aztán kibomlott a fonott copf), meg a szagára és hogy nagyon szerettem mellette aludni. Ha nem lennénenk a képek, akkor biztos nem emlékeznék az arcára... Mentségemül szóljon, hogy kicsi voltam, amikor meghalt.