Szenvedélyek viharában

Már ezer éve felvettem ezt a filmet a digi tévével. Vártam, hogy mikor jön el a megfelelő pillanat, hogy megnézzem. Sokszor van, hogy annyira késő este tudunk csak leülni, hogy már nincs értelme semmilyen filmet bekapcsolni, mert csak kókadoznánk előtte. Viszont a digi tévé nagy előnye, hogy felveszem a filmet, átpörgetem a reklámokat, amik nélkül sokkal-sokkal rövidebb és élvezetesebb a film. Ha megnéztük, akkor meg gyorsan letörlöm a vinyóról a filmet és máris van hely másiknak.

Szóval hétvégén végre egyszer egész korán vége lett az esti szeánsznak. Bekapcsoltam a filmet, valamiért Viktor is hamar mellém telepedett, pedig ő nem nagyon szeret filmet nézni. De ennél ott ragadt (Bevallom megnézettem vele az Alkonyatot is, annál is ott ragadt). Emlékeim szerint ez a film anno nagyon felzaklatott. Érdekes, de most egész más hatást váltott ki belőlem. Asszem egyetemista voltam, mikor megnéztem. Akkor azon nem bírtam túllépni, hogy miért nem lehetett egy pár Tristan és Susan. Ha a nő várt volna kitartóan, akkor vajon mi lehetett volna a szerelem beteljesülése... És hát persze a Tristant játszó Brad Pitt-et elragadónak éreztem. Olyan vad, olyan erős mégis olyan törékeny lelki alkat.
Szóval ez az emlék megmaradt bennem és nagyon csodálkoztam, hogy mikor most újra néztem a filmet, egyáltalán nem Tristan személye fogott meg, hanem a legidősebb fiú, Alfred. (Aidan Quinn alakította a filmben, nem megvetendő férfi;) ) Tetszett az állhatatossága, az őszintesége, az egyenessége és a reménytelen szerelme Susan iránt. És zavart, nagyon zavart, hogy Susan olyan tehetetlen nő volt. Hogy sosem tudta mikor kell lelépni, mikor kell beszélni, mikor kell hallgatni és hogy semmibe vette ennek a férfinak az érzéseit, pedig tudva tudta őket. Amikor régebben néztem, a nő öngyilkossága szabályosan sokkolt. Most nem ez érintett meg, hanem Alfred levele az öccsének:
- Te elnyerted, én eltemettem...