Növögetek pocakban

Jó rég nem írtam semmit, pedig zajlanak az események.
Kéne már írnom a fiúkról is, csináltam egy nagyon jó videót róluk, azt is felteszem majd.

Most pár szót rólam és babáról, aztán felébresztem Miklóskát, mert lassan fél kilenc van és még mindig húzza a lóbőrt. A héten ő is itthon van velünk, mert tiszta takony és kicsit még köhög is. Nem vittem oviba, mert az orrszívó porszívó hihetetlen marslakókat hoz ki az orrából. Jobb lenne, ha nem menne rá ezerrel a fülére, így is tapasztalom, hogy már megint visszakérdez, ha halkabban beszélek.

Szóval szépen lassan haladok a 16. betöltött hetem felé. A fenti számláló az ultrahanghoz képest egy héttel kevesebbet mutat, én pedig az ultrahangot veszem alapul, mert a tudat, hogy egy héttel közelebb vagyok a szenvedésem végéhez, az nagyon jó érzés. Nem a terhesség, illetve a babavárás szenvedés, hanem a nálam szinte félidőig tartó émelygés-hányás, ami baromira kikészít. Elmondhatom, hogy ilyen szarul egy gyerekkel sem voltam. Az éltet, hogy az AFP eredmény kézhez vételekor már jól szoktam lenni. Most ez úgy december 1-2 hetére fog esni, szóval ki kell még addig pár napot húznom. Karácsonyra új gyomrot kérek, mert ez a mostani egyszerűen elfogadhatatlan. A hányást sikerült napi 1-re leredukálnom, néha teljesen elmarad, de semmit nem tudok igazán jóízűen megenni, mindentől savam lesz és baromira fáj a gyomrom. Én nem tudom, hogy a sajtos-tejfölös tészta pl. miért nem tud jól esni. Az, hogy 500 mg C-vitamintól úgy ég a gyomrom, mint a pokol tüze, arra még azt mondom, hogy oké, de egy nyamvadt tészta!?!? Lényegében reggel tudok jól enni, akkor két irgalmatlan nagy szelet kenyeret betolok, amitől szépen halad a délelőtt. Az ebéd már nem annyira frankó, uzsinál és vacsinál szenvedek. És ez már tuti nem pszichés, ugyanis voltam a kórházban színt vallani. Túléltem. Túlélték. Főnökasszonyom gratulált, kedves volt, de látszott, hogy nem lett túl feldobott a hírtől. Most azon a szabin vagyok, amit Karesz születése óta összegyűjtöttem, aztán majd táppénzre mehetek. Kértem rá engedélyt.

Na mindegy. Leszámítva, hogy este 7-8-tól lényegében nagyjából csak nyelem (inkább köpködöm) a nyálam, a helyzet egész jó. Kerekedek (híztam is combra nameg fenékre), nagyon várom a baba mocorgását is. Hétfőn túléltem egy frankó cukorterhelést. Féltem, hogy visszaküldöm a cukros-citromos koktélt, de mire az első szúráshoz kerültem olyan éhes voltam, hogy szabályosan jól esett. Viszont az eredménynek annyira már nem örültem. 7,66 lett a terhelés utáni értékem, ami emelkedett vércukor szintet jelent. Doktorbácsi kijelentette, hogy nem kell mennem diabetológiára (még), de a 150 grammos diétát tartanom kell. Közelednek az ünnepek, mákos beigli, aprósütik, mikulás csomag... De még csak nem is ezt bánom, hanem azt, hogy megvonják tőlem az életet (és a mostani gyomrom-vacak időkben) jelentő Coca-colát, banánt, szőlőt és a fini-fini grízes joghurtomat. Na ez már fáj. A héten képtelen vagyok elkezdeni, jövő héten majd már kezdek valamit lájtosabban, finoman, gyomorkímélően. A nagy doboz cukros Rennie-met is elajándékozhatom és vehetek cukromenteset. Hihetetlen, de megszoktam ezt a mentolos kréta ízű vackot, este szabályosan függő vagyok:-DD

Holnap jön anyukám hozzánk egy kicsit. Annyira, de annyira várom!!! Hoz nekem ajándékba oltást is. Szülész-nőgyógyászom kifejezetten ajánlotta, pláne, hogy suliba, oviba megyek a fiúkkal, tömegelek eleget. Aztán apukám (háziorvos) is nagyon szeretne oltani. Hát legyen! Így legalább tényleg nem szedek össze valami szart, nameg őszintén szólva nem bírok semmi vitamint, C-vitamin tartalmú gyümölcsöt enni, és két hónapnyi masszív hányás után asszem nem mondhatom, hogy erős az immunrendszerem e pillanatban.

Hoztam két béna fotót is magamról. Ja, nagy a hasam, dehát lényegében az ötödik terhességem. Nem lehetek nádszál karcsú!