Gyerkőceim életkora

2009. szeptember 9., szerda

Szabó Magda: Katalin utca


"A Katalin utca egyszerre valóság, egyszerre jelkép: emlékeinkben életünknek – helyszíneivel, rokonainkkal, barátainkkal együtt – rögzült szakasza, amelyet ha tehetnénk, ahogy a videofelvételen lehetséges, annyiszor játszanánk, élnénk meg újra, ahányszor csak menekülni szeretnénk a jelenbõl abba a boldogító irrealitásba, ami rég szétfoszlott már, csak éppen feledhetetlen.

Mindenkinek megvan a maga Katalin utcája, olykor álmodik is vele, és ha felébred, csalódottan és nyugtalanul szomorú. Ebben a könyvben azt szerettem volna megírni, hogy csak az találhatja meg visszakívánt Katalin utcáját, aki nem vétett ellene. Az író most beavatja az olvasót titkába: õ milyennek képzeli el a halál utáni életet, a túlvilágot, az élõk és holtak érintkezését és folyton változó viszonylatait, s megpróbálja körbevilágítani az etikai több mint faux pas-t, amikor szándékosan, olykor szándéktalanul, de vétkezünk. Három családot költöztettem a Katalin utcába, egy fogorvost feleségével, lányával, egy pedagógust, Irén és Blanka nevû gyerekeivel és egy õrnagyot, akinek fia van, Bálint. A három ház szomszédos, talaj tekintetében azonos egység, s a lakók barátok. Az olvasó majd látni fogja, hogyan szövõdnek és kuszálódnak össze a szoros egymás mellett élés szálai a családok életében, ki hogy viselkedik válságos pillanatokban, s miután a regény végére elkészül az egyenleg, el is falazza a visszatérés akár álombeli lehetõségét is attól, aki nem érdemli meg: azontúl soha nem mehetnek végig a régi kövezeten, annál kevésbé, hiszen az elsõ világháború utáni környezetváltozások magát a helyszínt is megváltoztatták. Az író szívbõl reméli, aki ezt a könyvet végigolvassa, megérti érvelését, bármilyen bizarr is, azt is, hogy az elvesztett háború után új Katalin utcák létesülnek mások számára, de ezek a mások voltaképpen azonosak azokkal, akik valaha gyermekként viháncoltak vagy könnyeiket törölgették a három kertben. Csak a személyek fordulnak meg tengelyük körül, ebben a regényben, ahol a holtak úgy járnak-kelnek, mint az élõk, az olvasónak meg kell éreznie, nincs valódi halál, csak visszatérés valamibe, ahonnan egy idõre kiszálltunk és hogy az apostolnak, aki olyan megindítóan prédikált a szeretetrõl, bizony, igaza van. Az író egyik legkedvesebb gyermekét teszi le az olvasó elé, mint az ókor római polgárai, ha felemelték a csecsemõt, magukénak ismerték el. Most elindulnak a rejtelmes utca lakói, s az író az olvasótól is azt kéri: hozza haza Blankát. Mindenkit, aki helyettünk lakol addig sosem ismert paraméterek közt azért, mert elkövette helyettünk mindazt, amit mi nem mertünk, mert ahhoz is gyávák voltunk, hogy vállaljuk önmagunk negatív állóképét. "

Már nagyon régóta terveztem, hogy elolvasom. Végül a születésnapomra kaptam meg a könyvet a szüleimtől. Főképp Krisi ajánlotta, de a neten is szinte csupa jót olvastam róla. Csédóra! Mindenképp rágd magad át az első tíz oldalon! Szerintem csak az volt enyhén kusza, tele nevekkel és érthetetlen történésekkel, aztán szépen lassan kezdett összeállni a történet. És micsoda történet!
Nemtom, hogy véletlen-e vagy egyszerűen ilyen alkat vagyok, de őrülten rá tudok hangolódni Szabó Magda írásaira. Néha egy-egy apró kis megjegyzés elég ahhoz, hogy megríkasson, vagy hogy értetlenséggel töltsön el. Mindig van valami olyan fordulat vagy ki nem mondott mozzanat a regényeiben, amin kicsit megütődök, amit jobban végig kell gondolnom, sokszor csak megsejtet az olvasóval valamit, amit néha végül tényként megtudunk, máskor pedig csak sejtés marad.
Imádom, hogy olyan részletes jellemrajzokat ad. Ebben a könyvben Irént szerettem a legjobban, bár végig arról volt szó, hogy a látszat ellenére végülis mindenki a húgához, Blankához vonzódott jobban. Az anya látványosan, az apa rejtve, és az imádott férfi is, aki rémesen hasonlított Ashley-re az Elfújta a szélből.
Volt egy bekezdés, amit akár rólam is írhatott volna:
" Ha valamire nagyon vágyódtam, és végre megkaptam, mindig időbe telt, míg végre természetesen tudtam viselkedni."

Hogy nekem van-e Katalin utcám? Ha álmodok, akkor mindig a József Attila utcai lakás jön fel, ahol egészen 21 éves koromig laktam. Hiába minden, sosem érzem igazán otthonomnak a Szilvágyi utcát. Én ott szinte nem is laktam soha, már egyetemista voltam, mikor odaköltöztünk és rá három évre meg már Viktorral éltünk Szegeden. Nem vártam sokat a Szilvágyi utcától, csak azt, hogy végre lesz egy saját szobám. Nem lett. De mivel időm legnagyobb részét Szegeden töltöttem akkoriban, így lassanként már nem is zavart, sőt azon is túltettem magam, hogy ha hazamentem, apránként azt vettem észre, hogy a cuccaimat a többi otthon lakó cucca kiszorítja. Évekig nem mentem ki a kertbe, mostanában vágyom már inkább csak rá, hogy a gyerekekkel kinn legyek.
Fura, hogy még sosem álmodtam azzal a házzal. És még mindig furcsa érzés ott állni a buszmegállónál, felnézni a régi ablakokra és tudni, hogy már nem ott lakunk.

Amit mindig irigylek, az az igazi szomszéd. Valahol nevetséges, hogy egy ekkora házban nincs amolyan igazán jó szomszédom, akihez bármikor becsöngetek, aki előtt nem szégyenleném, ha fut a lakás, ha hirtelen betoppan, hanem örülnék, hogy rám nyitotta az ajtót és nem ciki egy pohár vízzel kínálni. Mi szinte bármikor átmehettünk a Horváth lányokhoz és ők is gyakran jöttek hozzánk.
Még régebben mesélte a mama, hogy mikor odaköltöztek Ajkára, az orvos-tizesbe, akkor milyen élénk baráti életet éltek. Mindenki hazaért kora délután, valahova összegyűltek a gyerekek, aztán az asszonyok beszélgettek, uzsonnáztattak, este valahol megint összejöttek, boroztak, söröztek a férfiakkal együtt. Nagyjából mindenki hasonló élethelyzetben és anyagi helyzetben volt. Jó társaság volt. Csak aztán szétköltözött mindenki nagyobb lakásba, ahogy nöttek a családok.
Mi meg itthon ülünk és ha barátokhoz szeretnénk menni, akkor hosszas szervezésbe kerül. És már senki sem olyan nyitott a másikra. Magamon is ezt veszem észre. Nem azt mondom, hogy a magam barátja vagyok, de valahogy már nem nagyon tudok barátkozni. Barátkoztam eleget, csalódtam eleget, a legjobb barátok megmaradnak, aki meg elmarad, az elmarad idővel. Ha nem érzem a kölcsönösséget, már nem szoktam erőlködni. Leginkább a gyerekek hozzák az új ismeretségeket. Ha tudom, hogy melyiknek épp ki a legjobb barátja, akkor én is nyitok a barát anyukája felé. Ha vevő rám, akkor titkon nagyon tudok örülni:-DD

3 megjegyzés:

  1. szerintem a szomszédbarátkozás hiánya (juj de szép magyaros)nem a te hibád. Túl nagy az a társasház és a kialakítása sem alkalmas arra, hogy trécseljetek (mégis hol? a sötét folyosón? vagy a kanyarokban? Itt a munkahelyen is érződik, hogy mióta nincs nagy aula, kevesebbet gyűlünk össze. Talán csak a dohányzóban zajlik az élet ebben a hideg, szürke-fehér házban)de azért szorítok, hogy onnan kilépve ne legyenek gátlásaid új ismerősökhöz!

    VálaszTörlés
  2. Eddig az Ajtót olvastam Szabó Magdától és nagyon tetszett. Szerettem volna olvasni egy további írását, csak nem tudtam, melyikkel folytassam. Köszi a tippet!

    VálaszTörlés
  3. Nem tudom, hogy csak a nagy társasház oka-e az ilyesminek. Én is élénken emlékszem, hogy a szüleim mindig összejártak a szomszédokkal bulizni, névnapozni, szülinapozni. Egy korosztály voltak, bár nem azonos foglalkozásúak. Természetesen ahogy ment az idő a bulik elkoptak, de minden évben valakinél még most is december 24-én 16:00-kor pohárköszöntő van. Minden évben más van soron, és érdekes módon, az új, ámde fiatalabb lakók sem húzzák ki magukat soha a dologból.
    Persze hátrány a nagy társasház a szűk folyosókkal, de mégis valahogy az emberek valahogy zárkózottabbak. Vagy az van, hogy a pestiek mindig is ilyenek voltak?!?! Nem tudom. De mi hiába költöztünk kertes házba, egyenlőre semmi közösség nincsen. Jó, aláirom, hogy 1 éve vagyunk itt, de akkor is. Péter a szembe csávóval beszélget a legtöbbet, én a falszomszéd csajszival, vagy a kertszomszéddal néha. De a hátsó szomszédunk pár hete a drótkeritésre ilyen nádizét tett. Első körben teljesen sokkot kaptam, hogy most ennyire utálják a képünket, hogy néha köszönni kell ha egyszerre vagyunk kint a kertben?! Még azt sem birják kivárni, hogy megnöljön a tuja, amit oda ültettek?!?! Na mindegy, végülis tényleg mindegy. Az ikerszomszédunkat többször hivtuk át, hogy legalább egy kis lakásköszöntő koccintásra jöjjenek már át. Mindig lemondták. Mostanában megint felvetette Péter, hogy kérdezzük meg, én meg mondtam, hogy de minek, mikor úgysem fognak átjönni. Pedig ráadásul én szeretem a társaságot kimondottan.

    VálaszTörlés