Gyerkőceim életkora

2011. január 11., kedd

Galsworthy: A Forsyte Saga I-II.


Érdekes, de ha gyereket várok, akkor valahogy lelohad az olvasási kedvem. 2010 ennek megfelelően a sok hímzés és kevés olvasás jegyében tellt. Miután Marika megszületett próbálkoztam az olvasással, de elég nyögvenyelősen ment. Leginkább ifjúsági regényeket kaptam fel, félig elolvastam, aztán csak álltak tovább Matyi polcán. Valamikor november végén éreztem először azt, hogy visszatért a kedvem a könyvekhez. Valami komolyat és nehezet kerestem, így akadt kezembe szüleim könyvtárában az A Forsyte Saga.
Természetesen még középiskolás koromban már egyszer megpróbálkoztam vele. Akkor még friss volt a filmélmény is, szóval nekiestem, aztán úgy kb 50 oldal után feladtam, mert nem bírtam megjegyezni a neveket, nagyon lassan emészthető volt a könyv hihetetlen körmondatokkal megspékelve. A sorozatot természetesen Sopival, a nagyikámmal néztem. Amikor én is bekapcsolódtam, már túl voltunk azon a részen, amikor Irene elköltözött otthonról, tehát az alapkonfliktust nem is láttam, mégis ottragadtam a képernyő előtt és izgultam vele (amikor épp nálunk volt), vagy a két nagyival (Sopi és Kemi) Sopronban (amikor náluk voltam), vagy otthon Ajkán egyedül, hogy összekerül-e a két fiatal, avagy sem. Emlékszem milyen elementáris erővel tudtuk utálni Soames-t és mennyire imádtuk Jolyont. De ami a legfurcsább, hogy bár végignéztem a sorozatot, és irtó sokat bőgtem rajta és mégsem emlékeztem a legvégére.

A könyv nagyon tetszett. Nehezen olvasható volt, értem ezalatt azt, hogy a villámolvasás valahogy nem ment. Lassan lehetett megrágni minden mondatot, volt, hogy még vissza is kellett olvasnom. Bevallom, ennél sokkal "gyorsabb" könyvekhez vagyok szokva, így a második kötet vége felé már volt, hogy izgalmamban bele-beleolvastam a párbeszédekbe, mert nem bírtam a tájleírásokat végigrágni. Aztán persze miután félig kielégítettem a kíváncsiságom, akkor visszatértem oda, ahol eredetileg tartottam.
Galsworthy hihetetlen érzékkel tudja megragadni a pillanatnyi érzéseket, bizonyos eszmékről alkotott véleményét. Annyi rész volt, amit újra és újra elolvastam, mert borzasztóan tetszett, legyen szó itt egy bekezdésről, vagy két oldalról akár. Nem is értem, hogy tudta ennyire érzékletesen ábrázolni annyi ember lelkivilágát. Egy emberé hiányzott nekem nagyon. Irene-ba, az ő lelkébe sosem tekinthettünk be. Láttuk őt Soames-on, Jolyonon, a fián keresztül, de közvetlenül sosem. Pedig annyira de annyira érdekelt volna, hogy milyen viharok dúlnak benne.
Kedvenc szereplőm az öreg Jolyon volt és June. Bár ez utóbbit nem tudnám megmagyarázni, hogy miért.
És Soames. Hét én nem utáltam. Sajnáltam baromira, hogy ennyire képtelen túllátni a maga Forsyte-ságán. És irtó sokat filóztam azon, hogy ha nem veszi el Irene-t, akkor vajon lehetett-e volna valaha is esélye igaz szerelemre és örömre. És milyen borzasztóan gyorsan ad feloldozást lánya boldogtalan házasságára már az esküvő idején: Ha nem lesz jó házasság, hát majd elválnak. De abba nem is gondol bele, hogy ő mennyire körömszakadtáig ragaszkodott a saját házasságához, amiben Irene volt boldogtalan. Csak Irene mögött nem állt senki...

És ami nekem még nagyon tetszett, az a nagy család volt. Hogy összejárnak, hogy van egy fix pont, ahova mindenki bármikor beeshet. Testvérek, unokatestvérek, unokák barátaikkal. Nekem hiányzik a nagy család, ami a nagyi halálával szétesett. Viktorral néha tervezgetjük, hogy valamilyen apropó kapcsán össze kéne hívni a rokonságot, mert már csak temetésekkor találkozunk, vagy már akkor sem. Kár! Néha elfigyelgetem a saját és testvéreim gyerekeit és arra gondolok, hogy vajon ők is ilyen minimálisan fogják-e majd tartani a kapcsolatot, mint mi a saját unokatestvéreinkkel?

8 megjegyzés:

  1. Az olvasással általában hasonló viszonyban vagyok, mint Te. Mostanság a korstárs meseirodalomban otthonosabban mozgok, mint a szépirodalomban. Volt idő, amikor ez fordítva volt, de most ennek van itt az ideje. Igazi könyv régen volt a kezemben, nagy lemaradásban vagyok a magyar és nemzetközi irodalommal szemben, de majd bepótolom.

    VálaszTörlés
  2. Júúj, ez nagyon jó kis (szaftos)story!!! A sorozatot is láttam már kétszer, a könyvet is olvastam és IMÁDTAM!!!:D

    VálaszTörlés
  3. Én is nagyival néztem a sorozatot!! :D Akkor még Apjuk udvarolt, és mindig együtt mentünk fel nagyihoz, vittünk mogyorót, nasit, és néztük a filmet. ;-)
    Sajnos könyvben csak az első részt olvastam, mivel új kiadásban csak az jelent meg.

    VálaszTörlés
  4. De jó, hogy megint olvasol :)
    Ezt nekem is el kéne olvasni. Már csak azért is, mert a filmre emlékszem, hogy néztem, de ezen kívül semmi de semmi nem maradt meg a fejemben. Na jó, de a nevek mindig ismerősen csengtek, de a történetből semmi.

    VálaszTörlés
  5. Amanda! Volt ilyen időszakom nekem is. De aztán nagyon hiányzott a "felnőtt" könyvek olvasása. Nameg most már Matyinak és a kicsiknek is jó példát kell mutatni, hogy a szülők is olvasnak.

    Hesztia! Mit nem adnék azért, hogy megnézhessem megint a sorozatot.

    Amilgade! Mindenkit a nagyi fertőzött meg?:-DD

    Mariann! Na most már van normális olvasott könyvem 2010-re. Meg is írhatnám a könyves játékot. Egyszer már nekivesellkedtem, de még a feléig sem jutottam, irtó sok időbe tellt:(

    VálaszTörlés
  6. Melyik sorozatot a nagyon régi fekete-fehéret vagy az újabb azt hiszem BBC-s. Talán hat éve láttam a BBC-s tíz részes sorozatát, tetszett.

    VálaszTörlés
  7. Én a régi fekete-fehéret láttam. Bevallom a Youtube-on néztem egy kicsit angolul (egy kukkot sem értettem), hogy lássam megint a szereplőket.

    VálaszTörlés
  8. én is azt ismerem... a sokszor tíz részest :D

    http://www.moviemail-online.co.uk/film/dvd/The-Forsyte-Saga-1967-Box-Set/

    VálaszTörlés