Csak úgy

Régen jártam erre. Túlzás lenne azt mondani, hogy hiányzik a blogom, de néha sajnálom, hogy nem írom le, hogy mi van velünk, miket alkotok, illetve miért nem alkotok. Miért nem mutatok semmit, miért nem töltöm fel az ezer el nem készült fotót, hiszen bőven volna miről.

Amiért nem készülnek fotók, az banálisan egyszerű. Elromlott a fényképezőgépem. Nem tudok fényképezni. Okostelefonom pedig nincs, szóval azzal sem tudok fényképezni. Mielőtt bárki kérdezné, igen, a férjemnek és a nagyoknak is van okostelója, tehát azzal készülhetnének a képek, de nincs kedvem elkérni, hogy mutassa meg hogy kell, aztán meg hogy a ménkűben töltöm fel majd a képeket. Arról meg ne is beszéljünk, hogy szinte alig férek oda a géphez, ha meg mégis van időm (esetleg hétvégén), akkor meg épp nincs kedvem megírni az életem kisebb-nagyobb változásait.

Időközben elköltöztünk. Nem kis project volt. 4 nap alatt dobozoltuk be a lakást (kb. 130 dobozba) és egy nap alatt költöztünk el. Néha sajnálom, hogy elmentünk, mert szerettem nagyon az új szomszédokat. De be kell vallanom, hogy nagyon-nagyon szeretem az új házat. Van hálószobánk, külön fürdőnk, minden gyereknek kis zuga, bár 4 csak amolyan térelválasztós kuckóban lakik, de a térelválasztót Viktor és apósom készítette sk. Ők tettek laminált padlót is a gyerekszobákba, mert hajópadló félig feljött, hatalmas hézagok voltak benne. A legnagyobb kapott külön szobát. Itt mindenki tiszta lappal indít, aki ismer minket, tudja, hogy miről beszélek.

Néha még elálmodozok arról, hogy a konyha teljesen szeparált legyen a nappalitól. Szeretném becsukni az ajtót, egyre nehezebben viselem, hogy aki a számítógépnél ül, az is beszél, mert épp közös játékban van egy haverral, vagy egy osztálytárssal. Aztán aki ugyanabban a szobában, vagyis a nappaliban tévét néz, egyre nagyobb hangerővel néz tévét, hogy túlharsogja a gépnél ülő testvérét. Ráadásul Marika rászokott ezekre a vicces amerikai sorozatokra: Amerika Huangjai, Az ifjú Sheldon, A semmi közepén. Folyamatosan ezeket hallom, üvölt a tv és mivel vacak régi gömböctévénk van, így olyan, mintha csak a zaj lenne erősebb, a hang nem. Na mindegy. Van egy hálónk, van egy hatalmas konyhám, rájöttem, hogy nagyrészt ebben a két szobában élek. A múltkor leültem a nappaliban a szánalmasan ócska ülőgarnitúránkra, amin minden folt egy történetet rejt, és akkor jöttem rá, hogy lassan 4 hónapja lakunk mindjárt a házban és nem üldögéltem a nappaliban. Nem is nézek tévét, nem hímzek a szokott kis kuckós módon, nem olvasok, nem élek egyáltalán a nappaliban. Mivel folyton a vírus miatt aggódik mindenki, így vendégeink sincsenek. A kevésbé aggódósak persze már jártak nálunk, de tele voltam tervvel, hogy ezt is elhívom, azt is áthívom, ha végre lesz hely. Erre minden társas kapcsolatunk leépül a vírus miatt. Pedig mi már ráadásul túl is vagyunk a koronánkon. Én 10 napig nem éreztem sem ízt, sem szagot. Ráadásul a kávénak a mai napig olyan kicsit égetett íze maradt, nem a régi. Még mindig nem érzem a nagyon finom illatokat. Pl. beleszagolok Lacika nyakába és valami illat még mindig hiányzik, a jellegzetes Lacika illat. Persze a szájszagát érzem:-DD Szóval nem lett újra 100%-os sem az ízlésem, sem a szaglásom, de én már nem is csodálkozom rajta. Igazából sok dolgot már elfogadok, hogy ez van és kész. Nem azt mondom, hogy nehéz az életem, de belefáradtam a lázadásba, hogy nem így akarom, vagy mást szeretnék. Még nem tudom azt mondani, hogy az Úr adta, az Úr elvette, de fejet tudok hajtani, hogy nincs beleszólásom a megoldási folyamatba. De azért könyörgök és reménykedek rendületlenül. Mindenért.

Nem alkotok szinte semmit. A takarót horgolgatom, ha épp van időm. Már egyben van az egész, nem kis meló volt összehorgolgatni a sok kis blokkot. A körbehorgolás részénél vagyok. Konkrétan 4 kört kell horgolni széleként, abból tartok az első kör felénél. Nem lenne túl nagy munka, de a szemem sajnos még mindig vacakol. Fél év alatt nem jött helyre. Már panaszkodni is unok miatta. Becseppentem reggel és este. Nap közben meg elkaristolok vele, amíg kell, aztán alszom. Egyébként sokkal-sokkal jobb, mint tavasszal volt, csak azért kínlódgatok vele, ami nem hiányzik. Így aztán nem hímzek, nem olvasok, mert estére vacak a szemem és már nem kívánom sem a betűket, sem a hímzőtűmet. A múltkor elővettem a hímzős "kincses" dobozom. Végignézegettem a készleteimet, kicsit visszatérő letűnt álmoknak tűntek. Mindet azonnal el tudnám kezdeni, de amolyan rezignáltan olyan érzésem volt, hogy jobb lenne elajándékozni, feltenni a jófogásra, mert úgysem lesz rá időm...

Szeretem a kertet, csak egyrészt kevés vagyok hozzá, nameg valahogy olyan érzésem van, hogy rajtam kívül nem érdekel senkit a családból. Annyi tervem volna vele, de perpill csak azt tudom megtenni, ami égetően szükséges: összegereblyézem a lehullott faleveleket, picit bontom a vadszőlőt, mert most levél nélkül sokkal könnyebb. A lelki szemeim előtt látom, hogy milyen lesz! Lenne 8 napos a hét! Egyet a kertünkben töltenék!

Sokat főzök megint. Ugye a két nagy online tanul. Viktorom még mindig home-office, pedig nagyon elege van már. Aztán bezártak a gyorskifőzdék, így már 4 ember napi kajáját kell megoldani. Az ételkiszállítás nagyon drága, maradt az én főztöm. Minden elfogy, mindent megesznek minden nap. Sokat főzök. Hétvégén figyelhetek a gluténmentességre is, mert Karcsit május végén azzal diagnosztizálták...

Nem panasz, de néha elgondolkodom azon, hogy mekkora luxus, hogy arra vágyom, hogy egy napig ne kelljen csinálnom semmit. Aztán általában rájövök, hogy már annyira fáradt vagyok, hogy egy nap igazából semmire sem elég. Legalább egy hét kéne mindentől és mindenkitől távol. Senki panaszkodását nem akarom hallani, senki kérését nem akarom hallani, senki gondját nem akarom hallani, nem akarok tudni arról, hogy mit kell megcsinálnom, nem akarom látni, hogy mit kellene megcsinálnom. Csak egyszerűen lenni szeretnék, gondolkodni, sétálni, ha elfáradok leülni, nézni valami szépet. Ennyi. És ha ezt végiggondolom mindig kicsit szégyenlem magam, hogy ilyen hülye önző vagyok. Itt a helyem és itt van dolgom, és igazából, ha mindez nem lenne - család, munka, gondok, örömök - nagyon hiányozna.