Czakó Gábor: Iskolavár

"A gazdag cselekményű regény színtere egy bentlakásos szakközépiskola, ahol az önkényes vezetés miatt felborul a rend. A diákzendülés forgatagában tárul fel a csak látszólag egységes tantestület élete is. Különcök, jóindulatú tévelygők, kicsinyes számítók és valamiért még rajongók mutatkoznak meg, s közülük néhányan eldobják álarcukat, amikor az újonnan érkezett, fiatal tanár felkavarja „megszokott nyugalmukat”.
Nem szatíra ez, hanem a higgadt bírálat igényével íródott mű. Ennek megfelelő a befejezése is: a visszás körülményekből adódó kompromisszum. Ahogy a közszellemre is rátelepszik néha a megalkuvás légköre, részint a személyi összefonódások miatt. A hiba mindenekelőtt az emberek szemléletében, magatartásában rejlik – sejteti az író. Jellemük gyengeségében, kényelmességükben, hamis önismeretükben. Így igaz és megdöbbentő a tabló – az átmeneti megoldásokkal, helycserékkel.
A nyelvi leleményeken kívül a drámaibb fokozás is élénkíti az események menetét, s az egészet átszövi a beteljesületlen – félig szomorú, félig komikus – szerelem ígérete."

Már nagyon régóta terveztem, hogy olvasok könyvet Czakó Gábortól. Pláne, ha már szegről-végről rokonok is vagyunk, mert a nagynéném sógora. Inkább Csaba bácsiként ismerem, és kiskoromban nem is nagyon tudtam megérteni, hogy miért is Gábor a Csaba. Még régebben levettem apukámék polcáról a Szoba című kisregényét. Belelapoztam és hosszú évekre elment a kedvem attól, hogy olvassak a könyveiből. Most okosabban láttam neki, hiszen apukám több Czakó könyvet olvasott már. Őt kértem, hogy ajánljon nekem egyet. Így kaptam kézhez a szülői könyvtárból az Iskolavár című kötetet.
Őszintén? Egyszerre élveztem és egy picit untam. Igazából nekem a nyelvezete volt nagyon kimódolt, túlontúl végiggondolt. Volt egy kedvenc mondatom arról, hogy hogyan roppant a kavics a diákok talpa alatt. Úgy bánom, hogy nem írtam ki magamnak, mert a könyvet már visszaadtam. Na az volt a csúcs nálam a mondatszerkesztésben:-DD Egyszerre nagyon tetszett és valahol mégis irritált.
Maga a cselekmény nagyon bejött. Próbáltam azon gondolkodni, hogy én melyik oldalra állnék. Alapban nyúl vagyok, tehát valszeg a szemlélődő, ha minden kötél szakad, csak akkor lázadó csapatba álltam volna be, kivéve, ha egy számomra is meggyőző figura van a lázadók között.
Igazából leginkább azokra a filmekre emlékeztetett, amiket az "átkosban" forgattak. Kicsit lassú, kicsit túl hangos, kicsit túl "műviek" a párbeszédek. Szinte még magyar színészek arcait is oda tudtam volna adni a szereplőknek. Nálam pl. Garas Dezső lenne Vigyázó tanár úr.
Nagyon tetszett az, ahogy a szereplőkben zajló lelki vívódásokról ír. Amit én is annyiszor érzek, hogy a pillanat, amikor mondanom kellett volna valamit elszállt, és helyette marad az idegesség, hogy akkor miért nem szóltam, de most már hülyén jönne ki, ha mondanám...
Még egy dolog tetszett. Az Irén fantáziájában bimbózó, meg nem élt szerelem lehetőségének a leírása. Na az fantasztikus volt.
Szóval nem tudom, hogy mi volt a több, a tetszett vagy a nem tetszett.
Lassú könyv, alig 300 oldal, mégis majdnem 1 hétig olvastam:-DDD