Schaffer Erzsébet: A temesvári lány - Anyuval az élet

Ezt a könyvet karácsonyra kaptam. Ugyanezt a kötetet megkapta a húgom is a szüleinktől, szintén karácsonyra. A vicces benne az, hogy mi meg anyukámnak adtuk karácsonyra:-DD Így aztán mindenkinek lett belőle egy saját példánya. Először a mama olvasta el, aztán a Tusi, legvégül én. Mindketten nagyon javasolták, hogy mihamarabb olvassuk el. Húgom véleménye itt olvasható.

"A megrázó őszinteségű, személyes hangú, leginkább egyfajta sajátos naplóra emlékeztető könyv - anya és lánya "párbeszéde" az élet utolsó szakaszába érve - nem mindennapi kapaszkodót nyújt felderítetlen emberi kapcsolataink kibogozásához, megfejtéséhez. A történetek minden pillanatában ott a dráma, és ott a feloldozás, ott vannak a fogódzók, a megélt tapasztalások, hogy az élet olykor kikerülhetetlennek látszó buktatóin is át lehet evickélni. Az utolsó öt percben is. Nehéz pakkal megrakodva is. Nem biztos, hogy száraz lábbal, de partot érünk."

Egy hétfői napon kezdtem el a könyvet. Hétfőnként Matyira várok egyedül a suliban. Imádom azt a negyed órát, amit a kispadon kuporogva egy-egy új könyvvel a térdemen tölthetek. Valahogy szinte már szokásnak is nevezhetem, hogy az újabb olvasmányom ott kezdem el. Ennél a könyvnél hamar rájöttem, hogy nyilvános helyen nem olvasható. Már az első pár oldalnál potyogtak a könnyeim és emlékeim szerint rég olvastam olyan könyvet, amit ennyire végigsírtam. Annyira komoly igazságokat mond ki, olyan megrázó, annyi fájdalom és szeretet van benne. Szeretem a visszaemlékezéseket, a sztorikat, nagyanyáink korának elmesélését. Mennyi dolog jutott eszembe, mikor a könyvet olvastam: Nagyikám, Erzsi néni, Nagypapa, a velük kapcsolatos emlékeim.
És az örök igazság, amit Schaffer Erzsébet is leír, hogy az öreg, magányos ember nem fogad el segítséget, mert ha a segítség már nem lesz kéznél, neki akkor is boldogulni kell.
Viktornak pár szót mondtam a könyvről. Neki a mai napig meghatározó élmény volt Erzsi nénivel kapcsolatban, akinek házában, de annak külön bejáratú lakásában ingyen laktunk a házasságunk elején a következő történet. Karácsonykor áthívtuk hozzánk. Bejött, tök kényszeredetten leült, vett egy szem sütit, aztán felállt és mondta:
-Az a vénasszony, aki egész évben egyedül van, annak karácsonykor is egyedül kell lennie.
Szinte kiviharzott tőlünk. Sosem vásárolhattam be neki, sosem tehettem szívességet. Csak a kuka kivitelét várta Viktortól, de képtelen volt megvárni, hogy reggel az uram gurítsa ki a kukát, hanem egyedül kibikázta az utcára, aztán közölte epésen, hogy nekünk már nem kell. Előtte este meg nem szabadott kitenni a kukát, mert felborítják, ellopják.
Csak anyámat láttam beteget ápolni huzamosabban. Anyai nagyapám idős korára tolokocsiba került. Még így is sokáig lakott egyedül Zircen. Minden második héten mentünk hozzá és mint Timúr és csapata gatyába ráztuk a házat. Anyukám non-stop mosott és vasalt, mi meg takarítottunk. Bevallom, én néha iszonyúan rühelltem az egészet és sosem értettem, hogy a Balázs miért kapott felmentést az egész alól és nekünk lányoknak miért kellett mennünk. Nagypapa sokat volt nálunk Ajkán. Időről-időre be is feküdt a kórházba, ahol saját ágya volt a II. Belen, ahol korábban apukám dolgozott. Mikor nálunk lakott, akkor a bátyám szobájában volt a "helye". Sokszor szeretett volna az étkezőben, vagy valami központi helyen feküdni, nem szerette az első szobát. Bírtam nagyapámat, de nem szerettem bemenni hozzá, mert akkor nagyon nehezen keveredtem ki tőle, én meg sajnáltam a "drága" időmet tizenévesként. Nem tudom, hogy a mama milyen érzésekkel ápolta a nagypapát. Én csak a kötelességet láttam gyerekfejjel az egészben, hogy megteszi, mert ez a dolga.
Sokat gondoltam Tusira is, miközben a könyvet olvastam. A búcsúzást ő is megéli folyamatosan Misivel kapcsolatban, a mindennapos ápolással járó szeretet, lemondást, fáradtságot.

Ajánlom mindenkinek a könyvet!