Karcsi

Régen írtam bővebben a gyerekekről, pedig van mit. Gondolkodtam, hogy megvárom Marika 18 hós bejegyzését, és kezdem akkor vele a sort, de inkább mégsem teszem. Karcsiról kéne írnom, ő az, aki mostanában a leginkább igénybe vesz mindkettőnket. Szóval jöjjön a legkeményebb Selmeci fiú, Karcsi!

Idén ősztől Karcsinak is nagy változást hozott az életében az ovi megkezdése. A változatosság kedvéért ő is az autó jelet kapta, amit a Selmeci fiúk laza egy évtizedre kibéreltek a 4. csoportban. Próbáltuk mondani neki, hogy jó lesz az ovi, mennyi kis barátja lesz, de nem volt túl lelkes. Ezt bizonyítja az is, hogy elég sokat betegeskedett szeptember óta. A beszoktatás rövid ideje alatt minden oké volt. Aztán mikor reggelenként nagy rohanásban apával megérkeznek az oviba, akkor ment már a hiszti, a bőgés, de szerencsére hamar megvígasztalódott. Érdekes, hogy délután, mikor mentem érte, először ujjongott, mikor meglátott, utána pedig ezerrel bőgött, utálatos volt. Végül "kénytelen" voltam bevezetni azt, hogy valamit viszek neki. Ez a kis valami lehet egy actimel, amit imád, egy kis kockaüdítő, pár szem gumicukor. Így aztán érkeztemkor már nem undokoskodó, hanem megölel, rohan a táskámhoz, kiszedi a meglepetést és jókedvűen harsogva mesél mindent. A mindennek nagyjából a fele az igaz, a másik fele úgyahogy megközelíti a valóságot. Karcsi a mai napig képes úgy mesélni régi dolgokról, mintha tegnap történtek volna. Volt, hogy nekem adta elő igen részletesen és érzékletesen, hogy mennyire fájt, mikor pl. biciklizés közben elesett és eltörte a lábát.
A nyáron Karcsi fejlődésében nagy ugrás történt. Valahogy fiúsabb lett. Délutánonként már nem aludt egyáltalán, a játszón és a közös játékokban is egyre inkább a nagyok felé kezdett nyitni, nem folyton rajtam lógott, nem azt figyelte, hogy mit csinálunk Marikával. Mikor a költözés ideje alatt Szolnokon Erzsikével voltak, az volt az igazi áttörés. Egy kedves, nagyfiús Karcsit kaptam vissza apósom új feleségétől. Ez a nagyfiú a nagytesók sarkában járt folyamatosan, az ő játékaikban vett részt. Egyre ügyesebben legózott, egyre több társasban tudott nagy összpontosítással huzamosabb ideig játszani.
Kajálásban még mindig botrányos volt persze, néha megőrültem attól, hogy nem reggelizik, nem iszik, nem hajlandó szóba állni velem evésidőben.
Aztán jött az ovi és Karcsi visszafejlődött. Biztos vagyok benne, hogy én is mulasztottam, hogy mi is elsiklottunk olyan dolgok felett, amiken nem kellett volna, de mára úgy elfajultak Karcsival itthon a dolgok, hogy komolyan mondom, szabályosan fellélegzek, mikor végre kiteszi a lábát itthonról. Megállás nélkül rajtam lóg. Hol ömlegve szeret, hol már-már szinte belém rúg. Egyszerre gyűlöli és szereti Marikát, aki valszeg minden gondjának az oka. Én pedig nem tudok vele egyedül kettesben lenni, mert Marika MINDIG itt van. Érzem, és tudom, hogy Karcsi leginkább ezt igényelné, de pont ezt nem tudom megadni neki. Ha itthon van, mert beteg, akkor ha lerakom Marikát, akkor a Kicsi alvásidejében tudunk játszani. Legózunk, társasozunk, amit csak szeretne. Azalatt az 1-1,5 óra alatt a gyereket kenyérre lehetne kenni, utána viszont megint kezdődik a keménykedés, az ellenállás, a nekifeszülés az én akaratomnak. Nem hajlandó lepihenni, nem hajlandó uzsonnázni, nem hajlandó öltözni, nem hajlandó elindulni, nem hajlandó jönni az utcán. Viszont amiben nekem keresztbe tehet, azt mindig megtalálja. És néha annyira fárasztó a két kicsivel együtt a délelőtt, és annyira kiborít ebédig, hogy már csak azt várom, hogy menjen aludni a szobájába és ne lássam végre egy kis ideig.
Múlt héten leesett Karcsi a lépcsőn. Nem történt volna ez meg, ha nem szar a lépcsőnk, na meg akkor sem, ha szót fogadott volna az apjának és felöltözik és lejön reggelizni. Inkább csipázott, morcoskodott az ágyban, aztán mikor végül megindult lefelé, akkor a kanyarban megcsúszott (papucsban volt, holott mindig szandiban kell itthon lennie), gurult pár lépcsőfokot, aztán Viktor elkapta. Iszonyúan sajnáltam, nagyon aggódtam érte, így a hét második felét itthon töltötte velem és Marikával "megfigyelés" címszóval. Szerencsére nincs semmi baja, kicsit beverte a hátát, pár helyen lejött a bőr, de nem lilult be, nem lett agyrázkódása. Én viszont az egésztől olyan ideges voltam, hogy mikor a sokadik kutyálkodása után elszakadt a cérnám nekiálltam bőgni és aztán meg nem bírtam abbahagyni. A két gyerek csak nézett, aztán Karcsi meg röhögött egészen addig, mire végül rá nem jött, hogy a mamával tényleg nem stimmel valami. Utána hozott nekem zsepit, húzta a számat mosolyra, végül javasolta, hogy mosolyogjunk együtt és megölelt. Aznap délelőtt a gurulás után mindent bemutatott. Hogyan kell a húgunkat megrúgni, fejbe verni, elvenni tőle mindent, amivel játszik, kitakarni előle a tv-ben a mesét, direkt hátrarántani a tv elől. Hogyan kell anyát azzal kínozni, hogy nem eszünk reggelit, hogy nem öltözünk fel, hogy nem veszi fel a szandiját, hogy a játszótéren elveszzük a kicsik játékát, hogy a labdával direkt focizunk, miközben vele szemben lévő kislányt már egyszer majdnem fejberúgta stb.
Szóval valami nincs rendben Karcsi lelkében. Valamit nagyon helyre kéne benne tenni, és nem tudom, hogy a türelemmel, az elnézéssel ártok-e, vagy azzal, ha jól kiporolom a seggét. Minden türelmemre szükségem van, ha zöld ágra akarok vele vergődni. Néha nagyon jól veszem az akadályt, néha teljes kudarcot vallok benne. Pénteken már úgy várom általában a hétvégét, mintha az életem függne tőle. Hétvégén ugyanis itthon van apa. Most szombaton délelőttre megkapta a gyerekeket, hogy végre kicsit pihentessem a lábamat, ami elég vacakul érzi magát az utóbbi időben a frenetikus lépcsőnk miatt. Szombat estére úgy kipukkadt ő is a gyerekektől, hogy este kilenckor bedőlt az ágyba és aludt másnap reggel hétig. Szombat délután valami közös pasis kiruccanást tervezett a fiúkkal. Felmásztak a Gellért hegyre. Majdnem minden stimmelt, de Karcsi egy képen sem akart részt venni, mint azt a képek is mutatják: Biztos csúcs lett volna neki ez a program, ha apával csak kettecskén lettek volna, de a két nagy is ment velük. Ilyenkor néha elgondolkodom azon, hogy talán elég lett volna két gyerek, akkor mindegyiknek jutna egy szülő, aki csak vele foglalkozna. És néha utálom azt, amikor a játszón egy gyerekkel van kinn 4 felnőtt, mert ott van apa, anya, nagyi és nagypapa... Nade ugye, mi akartunk 4 gyereket, főleg én, hát itt a kihívás! Próbáljuk megszelidíteni Karcsit, de néha már mindketten bedobjuk a törölközőt és azt csinál a gyerek, amit akar, max majd eltakarítom utána a romokat:(
Szerencsére az oviban normális, rendes, kedves, nincs vele gond. Itthon kitombolja magát, egyik percben szeret, a másikban kőbunkó. De a megszokásaiból nem enged és azokhoz mi is ragaszkodunk, mert kell mindenkinek!
Néha elnézegetem kicsi fiam és találgatom, hogy hol van a luk a lelkén. Olyan kicsi és annyi dac van benne, hogy csodálom, hogy belefér. Nem értem, hogy a nagyokkal miért nem volt ennyi gond. Nem értem, hogy ha sír és odamegyek és megsimogatom, akkor miért üt felém, miért nem hagyja, hogy szeressem és ölbe vegyem. Nem értem, hogy az ezer hisztit miért kell csinálni, hiszen neki is sokkal könnyebb lenne, ha azokat a dolgokat, amik teljesen normálisak (mint pl. egy reggeli felöltözés) ellenkezés nélkül megcsinálná. Annyi energiámat mespórolná és sokkal többet adhatnék neki! Sokszor azon is filózom, hogy bennem van a hiba, de állati gyorsan ki tud akasztani mindenkit, apját, a nagyit még a folyton türelmes nagypapát is.

Egyébként nagyon okos, kitartó és jó megfigyelő. Mostanában a Bogyó és babóca dvd-t nézzük itthon. Kívülről tudja a történeteket, szó szerint. Alig 2 hónap alatt megtanulta az összes csoporttársnevét, tudja a jelüket, tudja, hogy melyik szülőhöz melyik gyerek tartozik. Minden újdonságra nyitott, ha bármi programot javasolunk neki, azonnal vevő rá.