Lanarte: Terrace in Autumn Bloom (5)

Nem sokat haladtam vele az utóbbi időben, de azért mutatom, hogy milyen állapotban van ez a hímzésem. Mellesleg csak ezen dolgozom, mert ha több képet öltögetnék, akkor semmiben sem lenne látványos a haladásom. Néha hetek telnek el, hogy tűt vehetnék a kezembe.

Ekkora nagy anyag van hozzá, tehát jócskán van mit még hímeznem, de a két szélét már elértem:

És hogy miért vagyok ilyen ritkán tű-közelben? Egyik oka természetesen ez a kis apróság, aki október óta a bölcsit koptatja. Szeret bölcsizni, és őt is nagyon szeretik, ami igazán jó érzéssel tölt el mindenkit. Nyugodt szívvel hagyom ott minden nap, mert jó helyen van és élvezi a közösséget. Mostanában kezd kinyílni a csipája a fiatalúrnak ott is, és egyre többet kutyálkodik, de még nem panaszkodnak a gondinénik.

A másik ok, ami meg távol tart a hímzéstől az új munkám. Szeretem, bár hangyányit magányosan töltöm napjaim. De lassacskán megszoktam, nameg mivel nincs kivel elcsacsognom az időm, így csinálom azt, ami a dolgom. Lassanként belerázódom, de az elődömet még sokat kell hívnom, mert több olyan dolog merül fel menet közben, amivel még egyáltalán nem találkoztam.
A legtöbbet azzal foglalkozom, hogy a káoszt próbálom felszámolni. Évek óta senki sem rendszerezett, selejtezett, pakolt az irodában. Néha olyan poros aktákat rendezgetek, hogy folyton azt érzem futnom kell kezet mosni. Sok érdekes dolgot találok, sok izgalmas iratot olvashatok. És hát a fő attrakció majd kedvenc szekrényem rendberakása lesz.

Eddig minden irodista csukva tartotta, vagy max. egyszer nézett bele. Ha mutatom kinyitva is, akkor asszem érthető, hogy miért. Ez lesz az utolsó, aminek nekilátok, ha már minden rendben van. Szabályosan olyan érzésem van, hogy még csontvázat is fogok benne találni.

Egyébként ilyen az irodám: