Gyermekkori emlék

Újabb játék indult útjára a blogok között, most egy gyermekkori emlékre volt kíváncsi az ötlet gazdája. Engem Heni és Anita hívott játékba. Itt írom is a történetet:

Nagyon félős kisgyerek voltam. Sok fóbiám volt, legszörnyűbb ellenségem a pók. Vagy ő van a szobában, vagy én, ketten kizárt. Rettegek a sötéttől a mai napig. Totál rosszul alszom, ha egyedül vagyok itthon az uram nélkül. Mikor teljesen egyedül aludtam (Matyi születése előtt), akkor égettem a villanyt az előszobában és lefekvés előtt ittam egy felest. Aztán mikor jöttek a gyerekek, akkor képes voltam befeküdni a Miki vagy a Matyi gyerekágyába, hogy ne legyek egyedül (gyerekheverő, nem rácsoságy:-DDD ). A sötéttől való félelmem tehát nem múlik, de azért csökken. Na de jöjjön a történet.
Mindig kicsi termetű voltam. Tornasornak az elejét csak akkor láttam, mikor tornafelelős voltam, általában versenyt futottam az utolsó helyért két másik osztálytársammal. Hetente váltogattuk a helyünket, mert azért valljuk be, ciki volt a sor végén állni. Annyira kicsi voltam, hogy a panelben nem értem el a villanykapcsolót. Ami azért gáz, mert a negyediken laktunk és nem értem fel egy villanygyújtás alatt máshogy, csak ha rohantam. A villanyt a földszinten úgy kapcsoltam, hogy felmásztam a radiátorcsövekre. (Ennél már csak a szemétlevitel volt szarabb. A konténert csak úgy tudtam felnyitni, ha előbb felmásztam a tetejére) Az elsőről sem értem fel a negyedikre, csak nagyon koppra. Viszont az első emeleten lakott általános iskolás barátnőm Eszti. Ha sötétedés után kellett haza mennem, akkor pontosan otthon kellett lennem. De én ezt elég komolyan is vettem. Játéknak vége volt, én felálltam, Eszter anyukája feloltotta a villanyt az elsőn, én kettesével szedtem lóhalálában a lépcsőfokokat, a mama startra készen a lakásban, vagy az ajtóban. Ha ugyanis nem volt nyitva az ajtó, akkor már csak egy elhaló koporászást lehetett hallani és én beájultam a kezébe:-DDD